Az enyém is pont egy ilyen alattomos szörnyeteg, hiszen évekig csendben azon gondolkodott hogyan is tehetné tönkre az életem. Bevált neki. Már semmi sem lesz olyan, mint rég, mindent teljesen felforgatott. Pedig láthatatlan, színtelen, szagtalan, néma és gyilkos. Nem tudod, hogy létezik és a kínra éhezik, amíg le nem csap, hogy megmarkolja a lelkedet.
*
Mindent magamra rángattam, amit a szobámban találtam és megfelelt az elvárásaimnak. A füleimet, meg a cicafarkat az iskola drámaterméből vettem kölcsön, amíg a fekete kesztyűt, a vállvillantós, sötét felsőt, valamint a jóganadrágot a szekrényemből túrtam elő. Nem túl kreatív macskának öltözni Halloweenkor, de alig volt időm felkészülni a bulira. Nem volt a terveim között, hogy az év legrémisztőbb éjszakáját, ijesztő, gusztustalan jelmezekben illegő, részeg emberekkel töltsem. Azt sem igazán gondoltam végig, hogyan fogunk túljutni az ügyeletes tanárokon, miután már jóval takarodó után jártunk, így reménykedtem, hogy Cassienek van ötlete. Épp a sminkemen dolgozott, egy szót sem szóltunk addig egymáshoz. Az egész épületben a csend uralkodott, amit egyáltalán nem furcsálltam. Az Evelyn Cox bentlakásos iskolát kiváló teljesítménnyel rendelkező tanulóknak alapították 1932-ben. Ez a mai napig így maradt. Aki nem érte el az adott ponthatárt a felvételijével, azt még a gyepre sem engedték rá. Érthető volt tehát, hogy szerda éjjel mindenki mélyen aludt.
- Hogy akarsz meglépni? - suttogtam, szavaim mégis ordításnak tűntek a nesztelenségben.
- Az ablakon át. - válaszolta, mintha olyan természetes lenne. Habár a földszinten laktunk, elég magasan voltak az ablakok ahhoz, hogy kimenjen a bokánk egy rossz érkezéstől. Arckifejezésemet látva elmosolyodott. - Nyugi, a cipőnket levesszük.
- Kösz...
- Igazán nincs mit. Kész vagy. Menj nézd meg magad, aztán bújj a kabátodba, mert indulnunk kell.
A helyzet az, hogy egyszerűbb volt kiszökni, mint azt vártam. A jelmezemhez hűen kecsesen érkeztem meg a puha pázsitra. Az udvar sötét, üres és biztonságos volt. El voltunk rejtve. A magas, fekete kerítés, amely körülölelte az iskola hatalmas udvarát, egyik eleme meglazult, Cassie könnyedén mozdította el helyéről, majd visszadugta, miután mind a ketten kipréseltük magunkat. Szabadok voltunk. Máris éreztem a város füstös illatát.
Cassie hamar feloldódott, elmerült a tömegben, de nekem még két üveg sör után sem sikerült megszabadulnom a bűntudattól, amit a szökés miatt éreztem, amióta csak beléptünk a dohos pincébe, ahol valami Peter nevű fazon volt a házigazda. Egyáltalán nem volt nagy szám a hely, diszkófény és tömegzene keretezte a táncoló bohócokat, démonokat, vámpírokat, párducokat, vagy zombikat. Nem illettem a társaságba, ezért inkább az egyik sarokba helyezett fotelek egyikén pihentem. Figyeltem a többieket. Az egyik csontváznak öltözött srác épp egy tündérnek udvarolt, egy másik egy szobalánynak. Egy falkányi vérfarkasnak tűnő alak vigyorogva vonult a felszín felé, hogy rágyújtsanak egy illegális cigarettára. Egy nyuszi kéjelegve rázza magát a parketten, hátha valaki végre felfigyel rá, egy angyal, az ördögnek öltözött barátnőjével pedig a megmaradt üres fotelek felé közeledett, vörös és kék koktéljaikkal a kezükben. Mindketten a bárpultos srác tökéletesen ívelt ajkáról, puha, barna hajáról, izmos karjairól álmodoztak. Alig idősebbek nálam. Cassie egy újabb kör tequilát hajtott fel Peterrel, majd a másik kezében tartott citromba harapott. Eközben én eluntam az életem.
Végül hajnali kettő körül mentem el a kabátomért. Megkívántam a friss levegőt.
- Milyen romantikus. - mondtam leginkább a szemétnek és a tégláknak.
- Te azt szereted? - szólal meg mellettem a sötétség. Ismerős a hangja, biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol. - Nem hittem volna rólad. - az alak előre lép, tekintetem hirtelen elsötétül, ahogy tudatosul bennem ki is ő valójában. Hogy bukhattam le épp itt, épp most?
- Mr. Edwards... - nem tudtam folytatni, nem tudtam megszólalni. Bőgni akartam. Elnyomtam a cigarettám, próbáltam elkerülni az irodalomtanárom tekintetét, de az övé égette a bőrömet.
- Szép esténk van. Mi lenne, ha sétálnánk egyet? - bólintottam. Hogy is mertem volna ellenkezni?
Az iskola felé vettük az irányt.
Reggel nem történt semmi. Cassie, meg én úgy hittük mostanra már az egész iskolában mi leszünk a téma, és hogy Miss Elisabeth Bishop igazgatónő rángat ki minket az ágyból, egyenesen az irodájáig. Mégsem történt semmi. Egy percre elgondolkodtam, hátha csak egy álom volt az éjjel, ám a szobában minden a valóságra utalt. A székre fektetett, fekete jelmez mintha csak arra várt volna, hogy újra valaki testéhez simuljon, Cassie álláig elkenődött rúzsa a párnáján is nyomott hagyott. Ő még mindig be volt öltözve, a kialvatlanság márkátlan táskákat hagyott a szeme alatt, a fennmaradt szempillaspirál mellett.
- Lehet, hogy még nem szólt Ms. Bishopnak. Gondolta előbb kialszik minden fáradságot és majd a reggeli után, mikor már a rektor megtömte magát és boldog, mert letudhatta az első kávéját, közli vele, hogy konkrétan veled dohányzott hajnalban a belvárosban. Így talán nem fog úgy kiakadni, hogy kicsapjon minket. Én legalábbis ezt csinálnám. - Cassie egyáltalán nem félt, bár ez soha nem is volt rá jellemző. Ettől én még inkább rettegtem. El sem tudtam képzelni mi lesz velem, miután Ms. Bishop felhívja a szüleimet, és azon az idegesítően nyugodt hangján megkéri őket, hogy jöjjenek értem. Egy életen át hallgathatnám, hogyan tettem tönkre a tanulmányaimat egy szál cigaretta miatt.
- Irodalom az első óránk, szóval hamar megtudjuk...
Nem találkoztunk Mr. Edwardsal sem az étkezőben, sem a folyosókon. A tanterem is csak a fecsegő egyenruhás diákokkal volt teli. Nem úgy tűntek, mint akik rólunk pletykálkodnak, helyette jókedvűek és kipihentek voltak. Velünk ellentétben. Még az alapozó sem rejtette el Cassie arcáról a másnaposság jeleit. Könyvein pihentette fejét és szemeit lehunyva tartva bóbiskolt. Nem volt teljesen köztünk, de tudta mikor kell kiegyenesednie. Pillái sebesen felrebbentek, mikor Mr. Edwards végre előkerült és nem is törődve kettőnkkel George Orwellről kezdett beszélni. Nem nézett ránk, egy pillanatra sem. Kérdésekkel bombázta az osztályt, de ha jelentkeztem sem szólított fel. Nem akart tőlem semmit, hiába erősködtem. Tudtam, hogy fel kellene adnom, de nem akartam. Ő egy tanár, habár még roppant fiatal, nem viselkedhet úgy, mint egy durcás kisgyerek. Ez nem tartozott a munkakörébe. Mérgemben szinte ráordítottam a választ, nem is törődve azzal, hogy esetleg valaki szavába vágtam. Kínos csend keletkezett, amely csaknem egy percig is elhúzódhatott. A történtekre még Cass is megemelte a fejét.
- Tanítás után várom az irodámban Ms. Ward. - Mr. Edwards hangja nyugodt volt, mégis láttam a haragot a szemében. Tekintete talán a lelkét tükrözte, arról pedig lerítt az irántam érzett gyűlölet.
Minden tanárnak járt egy pici iroda, amit a fürdőszobájukon keresztül a hálószobájukkal csatoltak egybe. Logikusan a férfi tanárok a fiúk szintjén, a másodikon kaptak helyett, amíg a nőket a lányoknál szállásolták el. Nem szerettem a srácok emeletét. Habár a folyosók tiszták voltak, egy-egy nyitott szobaajtón át borzalmas szagok kerültek a levegőbe. Az ajtóhoz érve végig azon jár az agyam hogyan tud ennyi intelligens ember ilyen körülmények között élni. Az épületben heti egyszer (ez általában szombatra esett) szobaszemlét tartott az igazgatónő és a két helyettese. Szigorúan átvizsgálják a szobákat, belekötnek olyan apró dolgokba is, mint például, hogy az ágynemű vasalatlan, nem a megfelelő módon van összehajtogatva, vagy lehurrognak, amiért a telefontöltőt elfelejtettük kihúzni használat után. A fiúk ezekre az alkalmakra biztosan hosszasan készülődtek. Szerencsére Cassievel mindketten szerettük a rendet magunk körül, de azért mániákus rendszeretők sem voltunk. Egyszerűen csak jó érzés volt tudni mi hol van. Emiatt a szoba teljesen két részre volt bontva, ráadásul nem is értünk soha a másik holmijához, ha az nem adott rá engedélyt.Mr. Edwards az első kopogás után ajtót nyit, mintha már egy ideje ott várakozott volna. Sosem jártam még egyik tanár magánirodájában sem, bár nem is szerepelt soha a terveim közt sem. A szoba falai sötétkékre voltak festve, a sarokban növények, a polcokon könyvek sorakoztak. Az íróasztal szinte teljesen üres volt, csak a rajta lévő ceruzatartó és a benne összegyűlt tollak foglaltak rajta helyet. Patyolat tiszta volt minden.
Leültem a kisebbik székre, az ajtónak háttal, néhány másodperccel később Mr. Edwards is ezt tette velem szemben. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat. Gyönyörű barna szemei most nem árultak el semmit, az arcáról sem tudtam leolvasni gondolatait.
- Hogy van? - csúszik ki zavaromban a számon. Kérdésemet figyelmen kívül hagyja.
- Nem szeretem az illetlenséget. Főleg nem egy olyan embertől, akinek szívességet teszek.
- Szívességet?
- A hallgatásommal. Semmit nem szóltam Ms. Bishopnak, habár ezzel szabályt szegtem, de túlságosan is jó diáknak tartalak ahhoz, hogy egy ilyen butaság miatt ekkora büntetést kapj. Arra gondoltam, hogy a tudás lesz a büntetésed. - Mr. Edwards feláll és a polchoz megy. Elgondolkodik egy pillanatra, majd levesz egy zöld könyvet. Visszaérve közvetlenül elém csúsztatja. - Ez az egyik kedvencem. Önnek pedig el kell olvasnia. Igazából az összeset el kell majd, amiket itt lát. Év végére pedig legalább ötből minimum hatoldalas beszámolót kell benyújtania. Saját véleményt kérek, nem a regény tartalmát, már mindet olvastam, tudom miről szólnak. Ha végzett vele eljöhet a következőért.
Vasárnap délután a szennyesem közé rejtve a macskajelmezt, visszavittem a drámakellékekkel teli raktárba, ezután mentem csak a mosószobába. Az iskola csendes volt, többen is hazamentek a hétvégére, köztük Cassie is, aki a nagymamája hetvenkilencedik születésnapja miatt utazott el. A szoba teljesen az enyém volt, mégis olyan tehetetlennek éreztem magam. A szombati szobaszemle után megnéztem legalább három filmet és két évadot az egyik elkaszált sorozatból, de teljesen egyik sem kötötte le a figyelmemet. Folyton azon járt az eszem mit tettem, amiért Mr. Edwards ennyire kedvel engem, miközben végig azt gondoltam utál. Ezt sugallta. Megragadtam a könyvet, amit tőle kaptam, a könyvet, amiről egyedül Cassienek szóltam. Egyáltalán nem tűnt vészesnek. A Dubliners annyira megragadta a figyelmemet, hogy a kihagyott vacsora után egyből a másodikig másztam a lépcsőn, hogy újra bekopogtathassak Mr. Thomas Edwards irodájának ajtaján.
