Csókra vár ~ 1. rész

 Valójában mindenkinek két szíve van. Egy, amely éltet, meg a másik, ami a szenvedésedet követeli, ezáltal őrült dolgokra kényszerít. Például arra, hogy odaadd valakinek, mikor tudod, hogy úgyis össze fogja törni. Gyakran kívánjuk, bárcsak kővé dermedne, ehelyett inkább parancsolgat és senki nem mer nemet mondani neki. Mert mindenképpen megreped bennünk valami. Az eszünkre hallgatunk. Fáj. Belemegyünk a játékba. Fáj.
  Az enyém is pont egy ilyen alattomos szörnyeteg, hiszen évekig csendben azon gondolkodott hogyan is tehetné tönkre az életem. Bevált neki. Már semmi sem lesz olyan, mint rég, mindent teljesen felforgatott. Pedig láthatatlan, színtelen, szagtalan, néma és gyilkos. Nem tudod, hogy létezik és a kínra éhezik, amíg le nem csap, hogy megmarkolja a lelkedet.

*

  Mindent magamra rángattam, amit a szobámban találtam és megfelelt az elvárásaimnak. A füleimet, meg a cicafarkat az iskola drámaterméből vettem kölcsön, amíg a fekete kesztyűt, a vállvillantós, sötét felsőt, valamint a jóganadrágot a szekrényemből túrtam elő. Nem túl kreatív macskának öltözni Halloweenkor, de alig volt időm felkészülni a bulira. Nem volt a terveim között, hogy az év legrémisztőbb éjszakáját, ijesztő, gusztustalan jelmezekben illegő, részeg emberekkel töltsem. Azt sem igazán gondoltam végig, hogyan fogunk túljutni az ügyeletes tanárokon, miután már jóval takarodó után jártunk, így reménykedtem, hogy Cassienek van ötlete. Épp a sminkemen dolgozott, egy szót sem szóltunk addig egymáshoz. Az egész épületben a csend uralkodott, amit egyáltalán nem furcsálltam. Az Evelyn Cox bentlakásos iskolát kiváló teljesítménnyel rendelkező tanulóknak alapították 1932-ben. Ez a mai napig így maradt. Aki nem érte el az adott ponthatárt a felvételijével, azt még  a gyepre sem engedték rá. Érthető volt tehát, hogy szerda éjjel mindenki mélyen aludt.
 - Hogy akarsz meglépni? -  suttogtam, szavaim mégis ordításnak tűntek a nesztelenségben.
 - Az ablakon át. - válaszolta, mintha olyan természetes lenne. Habár a földszinten laktunk, elég magasan voltak az ablakok ahhoz, hogy kimenjen a bokánk egy rossz érkezéstől. Arckifejezésemet látva elmosolyodott. - Nyugi, a cipőnket levesszük.
 - Kösz...
 - Igazán nincs mit. Kész vagy. Menj nézd meg magad, aztán bújj a kabátodba, mert indulnunk kell.
  A helyzet az, hogy egyszerűbb volt kiszökni, mint azt vártam. A jelmezemhez hűen kecsesen érkeztem meg a puha pázsitra. Az udvar sötét, üres és biztonságos volt. El voltunk rejtve. A magas, fekete kerítés, amely körülölelte az iskola hatalmas udvarát, egyik eleme meglazult, Cassie könnyedén mozdította el helyéről, majd visszadugta, miután mind a ketten kipréseltük magunkat. Szabadok voltunk. Máris éreztem a város füstös illatát.

  Cassie hamar feloldódott, elmerült a tömegben, de nekem még két üveg sör után sem sikerült megszabadulnom a bűntudattól, amit a szökés miatt éreztem, amióta csak beléptünk a dohos pincébe, ahol valami Peter nevű fazon volt a házigazda. Egyáltalán nem volt nagy szám a hely, diszkófény és tömegzene keretezte a táncoló bohócokat, démonokat, vámpírokat, párducokat, vagy zombikat. Nem illettem a társaságba, ezért inkább az egyik sarokba helyezett fotelek egyikén pihentem. Figyeltem a többieket. Az egyik csontváznak öltözött srác épp egy tündérnek udvarolt, egy másik egy szobalánynak. Egy falkányi vérfarkasnak tűnő alak vigyorogva vonult a felszín felé, hogy rágyújtsanak egy illegális cigarettára. Egy nyuszi kéjelegve rázza magát a parketten, hátha valaki végre felfigyel rá, egy angyal, az ördögnek öltözött barátnőjével pedig a megmaradt üres fotelek felé közeledett, vörös és kék koktéljaikkal a kezükben. Mindketten a bárpultos srác tökéletesen ívelt ajkáról, puha, barna hajáról, izmos karjairól álmodoztak. Alig idősebbek nálam. Cassie egy újabb kör tequilát hajtott fel Peterrel, majd a másik kezében tartott citromba harapott. Eközben én eluntam az életem.
  Végül hajnali kettő körül mentem el a kabátomért. Megkívántam a friss levegőt.
 A pince nem nagyon szellőzött, az izzadság és az alkohol szaga terjengett a fülledt térben, nekem pedig ki kellett szellőztetnem a fejem. A csendes utca fényei szinte bántották a szemem. Beléptem egy zsákutcába, majd az ajkaim közé helyeztem egy cigit és meggyújtottam. A lejáró ajtaja felől női nevetés hallatszik, szemben az egyik csontváz halad el, a szobalányt ölelgetve.
 - Milyen romantikus. - mondtam leginkább a szemétnek és a tégláknak.
 - Te azt szereted? - szólal meg mellettem a sötétség. Ismerős a hangja, biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol. - Nem hittem volna rólad. - az alak előre lép, tekintetem hirtelen elsötétül, ahogy tudatosul bennem ki is ő valójában. Hogy bukhattam le épp itt, épp most?
 - Mr. Edwards... - nem tudtam folytatni, nem tudtam megszólalni. Bőgni akartam. Elnyomtam a cigarettám, próbáltam elkerülni az irodalomtanárom tekintetét, de az övé égette a bőrömet.
 - Szép esténk van. Mi lenne, ha sétálnánk egyet? - bólintottam. Hogy is mertem volna ellenkezni?
  Az iskola felé vettük az irányt.

  Reggel nem történt semmi. Cassie, meg én úgy hittük mostanra már az egész iskolában mi leszünk a téma, és hogy Miss Elisabeth Bishop igazgatónő rángat ki minket az ágyból, egyenesen az irodájáig. Mégsem történt semmi. Egy percre elgondolkodtam, hátha csak egy álom volt az éjjel, ám a szobában minden a valóságra utalt. A székre fektetett, fekete jelmez mintha csak arra várt volna, hogy újra valaki testéhez simuljon, Cassie álláig elkenődött rúzsa a párnáján is nyomott hagyott. Ő még mindig be volt öltözve, a kialvatlanság márkátlan táskákat hagyott a szeme alatt, a fennmaradt szempillaspirál mellett.
  - Lehet, hogy még nem szólt Ms. Bishopnak. Gondolta előbb kialszik minden fáradságot és majd a reggeli után, mikor már a rektor megtömte magát és boldog, mert letudhatta az első kávéját, közli vele, hogy konkrétan veled dohányzott hajnalban a belvárosban. Így talán nem fog úgy kiakadni, hogy kicsapjon minket. Én legalábbis ezt csinálnám. - Cassie egyáltalán nem félt, bár ez soha nem is volt rá jellemző. Ettől én még inkább rettegtem. El sem tudtam képzelni mi lesz velem, miután Ms. Bishop felhívja a szüleimet, és azon az idegesítően nyugodt hangján megkéri őket, hogy jöjjenek értem. Egy életen át hallgathatnám, hogyan tettem tönkre a tanulmányaimat egy szál cigaretta miatt.
  - Irodalom az első óránk, szóval hamar megtudjuk...

  Nem találkoztunk Mr. Edwardsal sem az étkezőben, sem a folyosókon. A tanterem is csak a fecsegő egyenruhás diákokkal volt teli. Nem úgy tűntek, mint akik rólunk pletykálkodnak, helyette jókedvűek és kipihentek voltak. Velünk ellentétben. Még az alapozó sem rejtette el Cassie arcáról a másnaposság jeleit. Könyvein pihentette fejét és szemeit lehunyva tartva bóbiskolt. Nem volt teljesen köztünk, de tudta mikor kell kiegyenesednie. Pillái sebesen felrebbentek, mikor Mr. Edwards végre előkerült és nem is törődve kettőnkkel George Orwellről kezdett beszélni. Nem nézett ránk, egy pillanatra sem. Kérdésekkel bombázta az osztályt, de ha jelentkeztem sem szólított fel. Nem akart tőlem semmit, hiába erősködtem. Tudtam, hogy fel kellene adnom, de nem akartam. Ő egy tanár, habár még roppant fiatal, nem viselkedhet úgy, mint egy durcás kisgyerek. Ez nem tartozott a munkakörébe. Mérgemben szinte ráordítottam a választ, nem is törődve azzal, hogy esetleg valaki szavába vágtam. Kínos csend keletkezett, amely csaknem egy percig is elhúzódhatott. A történtekre még Cass is megemelte a fejét.
  - Tanítás után várom az irodámban Ms. Ward. - Mr. Edwards hangja nyugodt volt, mégis láttam a haragot a szemében. Tekintete talán a lelkét tükrözte, arról pedig lerítt az irántam érzett gyűlölet.

  Minden tanárnak járt egy pici iroda, amit a fürdőszobájukon keresztül a hálószobájukkal csatoltak egybe. Logikusan a férfi tanárok a fiúk szintjén, a másodikon kaptak helyett, amíg a nőket a lányoknál szállásolták el. Nem szerettem a srácok emeletét. Habár a folyosók tiszták voltak, egy-egy nyitott szobaajtón át borzalmas szagok kerültek a levegőbe. Az ajtóhoz érve végig azon jár az agyam hogyan tud ennyi intelligens ember ilyen körülmények között élni. Az épületben heti egyszer (ez általában szombatra esett) szobaszemlét tartott az igazgatónő és a két helyettese. Szigorúan átvizsgálják a szobákat, belekötnek olyan apró dolgokba is, mint például, hogy az ágynemű vasalatlan, nem a megfelelő módon van összehajtogatva, vagy lehurrognak, amiért a telefontöltőt elfelejtettük kihúzni használat után. A fiúk ezekre az alkalmakra biztosan hosszasan készülődtek. Szerencsére Cassievel mindketten szerettük a rendet magunk körül, de azért mániákus rendszeretők sem voltunk. Egyszerűen csak jó érzés volt tudni mi hol van. Emiatt a szoba teljesen két részre volt bontva, ráadásul nem is értünk soha a másik holmijához, ha az nem adott rá engedélyt.
  Mr. Edwards az első kopogás után ajtót nyit, mintha már egy ideje ott várakozott volna. Sosem jártam még egyik tanár magánirodájában sem, bár nem is szerepelt soha a terveim közt sem. A szoba falai sötétkékre voltak festve, a sarokban növények, a polcokon könyvek sorakoztak. Az íróasztal szinte teljesen üres volt, csak a rajta lévő ceruzatartó és a benne összegyűlt tollak foglaltak rajta helyet. Patyolat tiszta volt minden.
  Leültem a kisebbik székre, az ajtónak háttal, néhány másodperccel később Mr. Edwards is ezt tette velem szemben. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat. Gyönyörű barna szemei most nem árultak el semmit, az arcáról sem tudtam leolvasni gondolatait.
  - Hogy van? - csúszik ki zavaromban a számon. Kérdésemet figyelmen kívül hagyja.
  - Nem szeretem az illetlenséget. Főleg nem egy olyan embertől, akinek szívességet teszek.
  - Szívességet?
 - A hallgatásommal. Semmit nem szóltam Ms. Bishopnak, habár ezzel szabályt szegtem, de túlságosan is jó diáknak tartalak ahhoz, hogy egy ilyen butaság miatt ekkora büntetést kapj. Arra gondoltam, hogy a tudás lesz a büntetésed. - Mr. Edwards feláll és a polchoz megy. Elgondolkodik egy pillanatra, majd levesz egy zöld könyvet. Visszaérve közvetlenül elém csúsztatja. - Ez az egyik kedvencem. Önnek pedig el kell olvasnia. Igazából az összeset el kell majd, amiket itt lát. Év végére pedig legalább ötből minimum hatoldalas beszámolót kell benyújtania. Saját véleményt kérek, nem a regény tartalmát, már mindet olvastam, tudom miről szólnak. Ha végzett vele eljöhet a következőért.

  Vasárnap délután a szennyesem közé rejtve a macskajelmezt, visszavittem a drámakellékekkel teli raktárba, ezután mentem csak a mosószobába. Az iskola csendes volt, többen is hazamentek a hétvégére, köztük Cassie is, aki a nagymamája hetvenkilencedik születésnapja miatt utazott el. A szoba teljesen az enyém volt, mégis olyan tehetetlennek éreztem magam. A szombati szobaszemle után megnéztem legalább három filmet és két évadot az egyik elkaszált sorozatból, de teljesen egyik sem kötötte le a figyelmemet. Folyton azon járt az eszem mit tettem, amiért Mr. Edwards ennyire kedvel engem, miközben végig azt gondoltam utál. Ezt sugallta. Megragadtam a könyvet, amit tőle kaptam, a könyvet, amiről egyedül Cassienek szóltam. Egyáltalán nem tűnt vészesnek. A Dubliners annyira megragadta a figyelmemet, hogy a kihagyott vacsora után egyből a másodikig másztam a lépcsőn, hogy újra bekopogtathassak Mr. Thomas Edwards irodájának ajtaján.

Az igazi Sherlock - Aurora örökre lehunyja szemeit

Hey, sweeties!

Ma egy kedves barátnőm születésnapja van. Hónapokkal ezelőtt megígértem neki, hogy írok egy novellát annak örömére, hogy milyen okos és ügyes. Késtem vele, mint a szemét, ahogy általában, de talán a születésnapján kiengesztelhetem a kész szöszmösszel, amit most ide publikálok.
Tehát még egyszer Isten Éltessen sokáig, Flóra, üdv a felnőttek sötét világában! :-)  
Spoiler alert: igen, jön az Igazi Sherlock folytatása, a novella vége erősen utal a következő történetre! 

Remélem tetszik, enjoy!
XxX Elly




- Már régen oda kellett volna adnom - Jamie bocsánatkérően pillantott rám, én csak a szemeimet forgattam, aztán újra elolvastam a lapot. Soha többé nem láttam a férfit, aki többször mentette meg az életem, mint ahányszor meg tudnám köszönni neki. Nem tudtam úgy megköszönni, ahogy ő szerette volna. Inkább elhagyott. 

Esküvői meghívó. Az övé. Az Övé.


 *

 - Vivi! Itt vagy! - Martin szaladt felém. Szürke öltönyében úgy festett, mint Watson, mikor elveszi Mary-t. Vajon az az öltöny? Vagy csak kísértetiesen hasonlít rá? Ez az az öltöny. Látom a varráson, az színárnyalaton. Még szerencse, hogy Amanda nem azt a ruhát választotta. Mókásan nézne ki menyasszonyi ruhában egy esküvőn, ahol nem ő a menyasszony. Nem! Jávor Vivien! Moderáld magad!
 - Itt! - hagytam, hogy karjai összefonódjanak derekamon, fél perccel később a másik felemen Amandát, a combjaim alatt pedig a két kis szörnyeteget éreztem. Legalább valakik igazán örülnek nekem. A Freeman család mindenképpen.
 - Úgy tudom, nagy feladatot szántak neked... - húzta el a száját Martin. Persze, sejthettem volna. Ő pontosan tudja, mi volt közöttünk Benedicttel.
  - Igen, miután igennel válaszoltam a meghívóra, Sophie azonnal az egyik koszorúslánynak akart. Azt hiszem, Benedict még mindig nem hiszi el, hogy eljöttem.
 - Minden rendben lesz - simogatott meg a derekam Amanda. Ő is tudja, óriási. Csupa nagybetűvel.
 - Még senkinek nem voltam a koszorúslánya - igyekeztem triviális információval eltussolni, hogy a vőlegény életem szerelme.
 - Ugyan! Csodálatos vagy a ruhában! De a hajad...
 - Imádom! - vágtam rá rögtön, és végigszántottam a puha tincseken.
 - Szőkével olyan voltál, mint Csipkerózsika - biggyesztette le ajkait Amanda. 
- Ő is felébredt. Hidd el, hogy a fodrászhoz vezetett az első útja.
- Ha te mondod...
- De így nem fogjuk tudni befonni! - dobbantott mérgesen a kis lábával a legkisebb Freeman.
- Ne aggódj édesem, ezt is be lehet! Sőt, szalagot is tehetsz bele, ha ezzel itt végeztünk! - a kis szőkeségre kacsintottam, és hagytam, hogy hálából felmásszon az ölembe.

Borzasztóan szűk volt a szoba. Éreztem, ahogy a ruhám alsó rétege vizesen rám tapad. Görcsösen szorítottam az apró csokrocskát. Szorosan összeszorítottam a szemeimet, de így is egyesével ki tudtam szagolni, hogy milyen virágok vannak a bokrétámban. Kerti viola, szegfű és rezeda. Rozmaring. Az egyik legkedvesebb illat számomra, amit mostantól száműzhetek az életemből, máskülönben örökre erre a napra fog emlékeztetni. Alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak, és a kukába hajítsam a növényeket. Nem is igazán értettem mit keresek itt. Tisztán emlékszem a napra, amikor Sophie felhívott, és szinte már sírós hangon megkért, hogy legyek az egyik koszorúslánya, mert nincsenek elegen. Közölte,hogy tudja, mennyire szoros barátok voltunk Benedicttel, így szeretné, hogy ezen a csodálatos napon olyan különleges helyet foglaljak el, mint a leendő férje szívében. Azt elfelejtettem megemlíteni neki, hogy ha a férjének van egy kis esze, száműzött a szívéből, én ugyanis figyelmeztettem. 

Megráztam magam, és segítettem Sophie anyjának a helyére igazítani a fátylat. Sosem hittem volna, hogy az élet akkora szemétláda, hogy azt szánja jövőmnek, hogy éppen annak az embernek segítek abban, hogy tökéletesen nézzen ki a nagy napján, akinek a kezébe adom az igaz szerelmem életét. Mintha valami elcsépelt szappanoperát néznék. Ami mellesleg egyre többször fordul elő velem.


*


- Hát eljöttél... - egy virágos boltív alatt gubbasztottam, egy félig üres üveg chardonnay-val a kezemben. A harmadik ilyen üveggel a kezemben. A Freeman gyerekek betartották ígéretüket, vacsora után színes virágokkal és fonatokkal egészítették ki a fülig érő; burgundi vörös hajam. 

- Meghívtál.

- Nem volt kötelező.

- A feleséged koszorúslánya vagyok - végigsimítottam a barackszínű ruhámon, és ügyetlenül Benedictre mosolyogtam. Sóhajtva szántott végig barna tincsein, a gyér fényben megcsillant a karikagyűrű az ujján, amitől a szívem szakadt meg. Én döntöttem így. Nincs jogom, hogy szomorú legyek miatta. 

- Köszönöm, hogy vállaltad. El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehet most neked...

- Tessék? - a másodperc tört része alatt ment fel bennem a pumpa. 

- Hiszen elvettem valakit...

- Ez pedig egyenesen arányos azzal, hogy számomra megáll az élet? Ha te nem vagy velem, nekem már nem is lehet jó? Hát képzeld! Jó életem van! 

- Sajnálom, nem így értettem - lágyan próbált nyugtatni, de túl sokat ittam ahhoz, hogy tisztán gondolkozzak. A boroknak hála, csak azt hallottam, hogy ő volt a valaki az életemben, és most, hogy ezt elveszítettem, egy senki vagyok.

- Ó, dehogynem! Pontosan így értetted! Mondok neked valamit; Benedict Cumberbatch! Jávor Vivien vagyok, az egyetlen kibaszott Sherlock a világon. Te mit tudsz felmutatni? Hogy eljátszottál egy szociopata zsenit? Nagy dolog, én a való világban is az vagyok - mérgesen pattantam fel, egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom az alkoholtól. Benedict utánam kapott, de kirántottam a karom az övéből - Azt hiszed, én nem éltem tovább az életem? Képzeld, igen! Hazamentem, hogy megvédjelek, leszarva azt, hogy sehol nem vagyok nagyobb veszélyben, mint otthon. Mit ad Isten, megint majdnem meghaltam! A világ végén sem tudok elbújni, mert mindenhol vagy a rendőrség édesget magához, vagy egy régi ellenségem akar megölni, de én persze megyek, mert te is célpont voltál! Erre mit csinálsz? Mit csinál a nagy Benedict Cumberbatch, korunk hőse, a nagybetűs színész? Meghív az esküvőjére! Tudod, honnan jöttem? Jakartából, bazd meg! Félbehagytam egy ügyet, hogy itt legyek a nagy napodon, és neked erre az a válaszod; hogy sajnálsz! Képzeld el, nem kell sajnálnod! Van fegyverem, fedél a fejem felett, és állandóan kapok ügyeket a világ minden pontjáról. Tudtad, hogy amíg te azzal voltál elfoglalva, hogy keresed az igazit, és az Oscaron szelfizel, én felégettem az ukrán prostimaffiát? Elkaptam egy sorozatgyilkost, és beépültem fél évre a legkeményebb gyémántkereskedők közé, te meg éltél, mintha nem lett volna holnap. Tájékoztatlak, hogy nekem nem mindig volt biztos, hogy lesz. Tudod, hogy reagáltam rá? Egy szaros öngyújtó fényénél tanultam meg négy nyelvet, hogy Észak-Korea elhiggye a meséimet, és ne lőjenek azonnal agyon, ahogy átléptem a határt! Ne merj sajnálni engem!

Benedict hangtalanul tátogott a monológom végén, én annyira kifulladtam, hogy a térdeimre kellett
támaszkodnom. Most már nem akart a segítségemre sietni, csak bámult rám. Nézett a színváltós szemeivel, a tekintetét éreztem a fejem búbján. Lassan emelkedtem fel, a borosüveget a kezébe nyomtam, sarkon fordultam, és faképnél hagytam. Hangosan puffogtam, míg a füves mezőn át igyekeztem a kocsimhoz, több-kevesebb sikerrel. Eszembe jutott, mikor hasonlóan kacsáztam magassarkúban Gábor holttestéhez. Kavics, vagy füvesített park, igazán mindegy. Hiányzik Hubbard, ő most pontosan tudná, hogyan nyugtathatna le. 


*


- Vivi? - abban sem voltam biztos, hogy itthon van, mikor ráfeküdtem a csengőjére. - Mit keres maga itt? Hajnali fél három van. Jöjjön -átkarolta a derekam, és a kis konyhába kormányzott, ahol lerakott egy székre. 

- Benedict Cumberbatch esküvőjéről jövök - csuklottam egyet, és követtem a szemeimmel, ahogy leül velem szemben. Mindkettőnknek töltött egy-egy pohár gint.

- Ezért vezetett idáig részegen? - nagyot kortyolt az italából, és egyik szemöldökét felvonva nézett rám.

- Szerettem őt... - akkorát sóhajtottam, hogy Hubbardot biztosan megcsapta az alkoholszagom.

- Tudom.

- Honnan? - most rajtam volt a sor, hogy felhúzzam a szemöldököm, csak én nem vagyok olyan menő, hogy az egyikkel tegyem, így egyszerre mindkettő szaladt a homlokom közepére. 

- Nem vagyok vak... Meg hülye sem. Olvasok újságot is.

- De hát, azok csak pletykák voltak...

- Minden pletykának van valami alapja.

- Ez igaz - egyetértően bólintottam, és felhörpintettem a poharam tartalmát, amit Hubbard szó nélkül töltött újra.

- Mit csinált mostanában?

- Ezt-azt - vállat vontam. - Legtöbbször csak próbáltam túlélni.

- Ahogy látom, egész jól ment. Bár a haja megsínylette.

- Ja, hogy ez? Paróka... - fogtam, és levettem, a lányok virágai a padlóra hulltak. - Nem tudhattam, ki neszelte meg, hogy Angliába jöttem. Jobbnak láttam, ha kicsit álcázom magam. Maga hogy boldogul?

- Koreába megyek. Jövő héten. 

- Ejha! De ugye nem Északra? Borzalmas hely... Alig lehet megheckelni az internetet... - jóízűen nevetett fel érdes hangján, ami úgy hiányzott. 

- Ne izguljon, Délre megyek... A helyi rendőrség tanácstalan, és engem kerestek. Pontosabban minket.

- Minket?

-Magát, és engem.

- Mit akarnak tőlünk?

- Nyilván,hogy kapjuk el a tettest. Talán a sors vezette magát ide - oldalra döntötte a fejét, és mélyen a szemeimbe nézett. 

- Nyilván... Aztán seprűre pattant, és meg sem állt a gyémánthegyen kacsalábon forgó palotájáig... Azt hittem, maga ennél okosabb.

- Ha hallotta volna, mi után kutatok, maga is elkezdene hinni.

- Milyen ügyről van szó? - még az alkohol sem tudta annyira eltompítani az agyam, hogy ne kapjak rá a csalira.

- Ha velem jön, elmondom. 

- Rendben - gondolkodás nélkül vágtam rá. Benedictnek amúgy is kamuztam a Jakartás ügyet. Már hetekkel ezelőtt minden bizonyítékot a nyomozók asztalára csaptam. 

- Ennyi? Nem is kell győzködnöm? Mi lesz Jamievel?

- Hónapokkal ezelőtt elveszítettem - úgy hangzott, mintha meghalt volna, és Hubbard maradjon is csak ebben a tudatban.

- Sajnálom. De ilyen rövid idő alatt képes lesz mindent lezárni, hogy velem tartson? 

- Kérem...Jávor Vivi vagyok, a mobilitás koronázatlan királynője - féloldalas mosolyra húzta a száját, a nappaliba bicegett, hogy megágyazzon a kanapén. A hideg lepedőre vetődött, pár percig még fészkelődött.

- Aludjon a szobámban. Talál pólót és nadrágot a komód felső két polcaiban. Le is zuhanyozhat, magára fér. Reggel megbeszélünk mindent - lecsukta a szemeit, és a támla felé fordult, jelezve, hogy lezártnak tekinti a mai napot. Meglepetten pislogtam, aztán feltápászkodtam, mindenhol leoltottam a villanyokat, és a szobájába mentem. Az utasításai szerint magamhoz vettem a ruhákat, és a fürdőbe mentem. Majd letéptem magamról a koszorúslányruhát, és a zuhany alá álltam. 

Azért jöttem vissza Angliába, hogy lezárjak egy fejezetet az életemből, erre helyette nyitok egy újat... De legalább a társaság kellemes.