Amint kilépek lakásunk ajtaján megpillantom Őt. Még csak nem is sejtettem, hogy több, mint egy év után végre hazaérkezik. Szeptemberre vártam. Erre most itt állunk egymással szemben, ajkain hatalmas vigyor ül. Nem értem mit keres itt, hiszen iránta érzett szerelmem viszonzatlan, olyannyira, hogy mikor elutazott - hogy tanulmányait külföldön folytassa - még barátnővel is rendelkezett. Cassie gyönyörű lány, haja természetes vörös, orrán halvány szeplőfoltok sorakoznak, szemei zöldek, akárcsak a friss, jól gondozott pázsit egy meleg, nyári napon, ráadásul alakja is pontosan olyan, mint az üzletek kirakataiban álló próbababáké.
Versenybe sem léphetnék vele barna hajammal, mely sosem áll úgy, ahogyan szeretném, szürke szemeimmel, melyek maximum két galambra emlékeztetnek mindenkit, alkatomat pedig nem irigyli senki. Feltolom szemüvegemet orromon, aztán közelebb lépek hozzá.
- Miles, te mit keresel itt?
- Látni szerettelek volna. Elvégre barátok vagyunk, nemde? Merre indultál? Elkísérhetlek? - Kérdések áradata hagyja el mosolygós száját, mely az én ajkaimat is felfelé görbíti.
- Ebédelni megyek... - Felelem alig hallhatóan.
- Akkor meghívlak - Karol át, s a McDonald's ajtajáig el sem enged, ott is csak azért, hogy ki tudja előttem nyitni az ajtót. Mielőtt tiltakozni tudnék, már elő is kapja tárcáját, majd fizet. Ez után az egyik asztalhoz húz és leültet. Csak ekkor kapok teljesen észhez. Kezei olyan melegek, hogy szinte hozzáforrnak enyéimhez, érintésétől minden porcikám bizsereg. Hihetetlenül szerelmes vagyok belé, és erre akkor jöttem, rá, amikor az állatkertben jártunk. Megtáncoltatott, megnevettetett, s majdnem megcsókolt. Megígérte nekem, hogy tizennyolcadik születésnapomat együtt ünnepeljük majd meg. Sajnos mindez utazása előtt történt, azóta pedig minden megváltozott.
- Milyen volt Oxford?
- Ahh, ne is kérdezd! Az ottani lakásom kilencven százalékát tankönyvek és jegyzetkupacok borítják.
- Lakásod? Csak ideiglenes, vagy végleg odaköltözöl? - Rettegek a választól, de egyben kíváncsi is vagyok rá. Ha a válasza az, hogy a lakás csak albérlet, akkor még van esélyem, viszont, ha végleg itt fog hagyni, akkor talán jobban járok, ha már most felállok és elszaladok. Nem akarom őt ismét elveszíteni. Elveszíteni? Miket beszélek? Hiszen soha nem is volt az enyém.
- A saját házam - Mondata hallatán szívem lelassít, szemembe könnyek költöznek. Gyorsan hamburgeremre szegezem pillantásom, aztán egy jó nagyot harapok belőle. Egyetlen mondat képes volt életem legszebb napját a legrosszabbá alakítani - Csak az év végén költözöm ki teljesen, vissza sem megyek addig.
- Legalább lesz időd Cassie-re - Gyorsan az órámra pillantok - Mennem kell. Még a könyvtárba is be akarok ugrani, mielőtt bezár - Hazudom. Alig váltottunk pár szót, még rengeteg kérdés kavarog a fejemben, mégsem tudok maradni. A tudat, hogy decembertől nem látom többé, jobban fáj, mint a hiánya.
Felpattanok székemből, ő pedig karom után nyúl -Várj! - Felé fordulok.
- Igen?
- Holnap lesz a tizennyolcadik születésnapod.
- Tudom.
- Ígértem valamit - Lehunyom szemeim.
- Nem kell betartanod...
- Egy Morgan mindig betartja a szavát! - Rég hallottam ezt a mottót. Elmosolyodom.
- Holnap várlak. Időben gyere - Ennyit kellett mondanom. Miles elengedi karom, én pedig büszkén távozom. Nem kaphatom meg, de legalább egy vele töltött emlékkel gazdagabb lehetek.
A citromsárga az én színem. Ezt mindig megállapítom, mikor ebben a ruhában állok a tükör elé. Retikülömből előkeresem rúzsomat, majd az ajkamra kenem. Csak két pohárkával ittam eddig, az alkohol hatását mégis ereimben érzem. A levegő egyből olyan meleg lett, hogy megszabadultam kardigánomtól, csípőm automatikusan mozogni kezdett, annak ellenére, hogy nem kedvelem az ilyen zenéket. Sőt úgy is mondhatnánk, hogy kifejezetten utálom őket.
Kint Miles már vár - Mi tartott eddig? - Kérdi, majd kezembe nyom egy újabb adag vodkát, mely nyelőcsövemet égetve csusszan le torkomon.
- Táncoljunk! - Rikkantom, mire Miles kezembe csúsztatva az övét, a parkettre húz, aztán mögém áll, hozzám simul és ringatózni kezdünk. Nem is figyelek a dalra, nem számít, hogy ritmusra rázzuk-e, hiszen ma este csakis Ő a fontos. Az érintése, az, ahogy lehelete a bőrömhöz ér...
A szám, amelyre eddig táncoltunk, bizonyára véget ért, mert Miles engem maga mögött húzva, indul el az egyik kijárat felé. Amint az ajtó kitárul, a friss nyári szellő lebegteti meg hajamat. A sikátorban semmilyen fényforrás sincs, csak mikor Miles meggyújtja öngyújtóját, hogy cigarettáját is lángra tudja lobbantani.
- Kérsz? - Nyújtja felém, de én csak megrázom fejem.
- Nem, és neked is le kellene már szoknod.
- Hogy te még részegen is milyen bölcs vagy - Úgy látszik szavaim hatással voltak rá, hiszen egy utolsó szívás után elnyomja alig használt cigarettáját. Aztán óvatosan a falhoz nyom, kezeivel a fejem mellett támaszkodik meg - De ne aggódj. Imádom - Ajka lassan az enyémre tapad, mohó csatát indítva ezzel. Csókja egyszerre vad és puha, valamint cigiszaga van, de ez egy cseppet sem zavar. Cassie arca villan fel előttem.
- Állj - Tolom odébb picit - Neked barátnőd van!
- Szakítottam vele, miután hazaértem. Az volt az első dolgom. Rájöttem, hogy piszkosul szeretlek, és belehalok, ha nem vagy mellettem. Ezt elmondtam neki is és megértette.
- De elmész! Miles, miért mondod ezt, ha aztán úgyis itt hagysz? - Szemeimbe visszaköltöznek a tegnapi könnycseppek. A sírás határán vagyok.
- Hát gyere velem - Nekem ennél nem is kell több.
- Semmire sem vágyom annál jobban - Nyakába vetem magam, így csókolom meg. Nyelve óvatosan siklik át a számba, ujjai végigsimítanak arcomon... Ekkor pedig megszólal a zene. Idegesítő, de tudom, hogy valahonnan ismerem...
Felébredek, és egyből felkapom telefonomat - Háló? - Szólok bele, ám az csak csörög tovább. Kis időbe telik, mire rájövök, hogy ez valójában az ébresztőm. A dallam, ami visszahozott engem a földre, a helyre, amely csak akadályokat és problémákat vág az emberekhez. A helyre, amely utál és tönkretesz. A helyre, melynek azt a becenevet adtam; pokol.
- Miles, te mit keresel itt?
- Látni szerettelek volna. Elvégre barátok vagyunk, nemde? Merre indultál? Elkísérhetlek? - Kérdések áradata hagyja el mosolygós száját, mely az én ajkaimat is felfelé görbíti.
- Ebédelni megyek... - Felelem alig hallhatóan.
- Akkor meghívlak - Karol át, s a McDonald's ajtajáig el sem enged, ott is csak azért, hogy ki tudja előttem nyitni az ajtót. Mielőtt tiltakozni tudnék, már elő is kapja tárcáját, majd fizet. Ez után az egyik asztalhoz húz és leültet. Csak ekkor kapok teljesen észhez. Kezei olyan melegek, hogy szinte hozzáforrnak enyéimhez, érintésétől minden porcikám bizsereg. Hihetetlenül szerelmes vagyok belé, és erre akkor jöttem, rá, amikor az állatkertben jártunk. Megtáncoltatott, megnevettetett, s majdnem megcsókolt. Megígérte nekem, hogy tizennyolcadik születésnapomat együtt ünnepeljük majd meg. Sajnos mindez utazása előtt történt, azóta pedig minden megváltozott.
- Milyen volt Oxford?
- Ahh, ne is kérdezd! Az ottani lakásom kilencven százalékát tankönyvek és jegyzetkupacok borítják.
- Lakásod? Csak ideiglenes, vagy végleg odaköltözöl? - Rettegek a választól, de egyben kíváncsi is vagyok rá. Ha a válasza az, hogy a lakás csak albérlet, akkor még van esélyem, viszont, ha végleg itt fog hagyni, akkor talán jobban járok, ha már most felállok és elszaladok. Nem akarom őt ismét elveszíteni. Elveszíteni? Miket beszélek? Hiszen soha nem is volt az enyém.
- A saját házam - Mondata hallatán szívem lelassít, szemembe könnyek költöznek. Gyorsan hamburgeremre szegezem pillantásom, aztán egy jó nagyot harapok belőle. Egyetlen mondat képes volt életem legszebb napját a legrosszabbá alakítani - Csak az év végén költözöm ki teljesen, vissza sem megyek addig.
- Legalább lesz időd Cassie-re - Gyorsan az órámra pillantok - Mennem kell. Még a könyvtárba is be akarok ugrani, mielőtt bezár - Hazudom. Alig váltottunk pár szót, még rengeteg kérdés kavarog a fejemben, mégsem tudok maradni. A tudat, hogy decembertől nem látom többé, jobban fáj, mint a hiánya.
Felpattanok székemből, ő pedig karom után nyúl -Várj! - Felé fordulok.
- Igen?
- Holnap lesz a tizennyolcadik születésnapod.
- Tudom.
- Ígértem valamit - Lehunyom szemeim.
- Nem kell betartanod...
- Egy Morgan mindig betartja a szavát! - Rég hallottam ezt a mottót. Elmosolyodom.
- Holnap várlak. Időben gyere - Ennyit kellett mondanom. Miles elengedi karom, én pedig büszkén távozom. Nem kaphatom meg, de legalább egy vele töltött emlékkel gazdagabb lehetek.
***
A citromsárga az én színem. Ezt mindig megállapítom, mikor ebben a ruhában állok a tükör elé. Retikülömből előkeresem rúzsomat, majd az ajkamra kenem. Csak két pohárkával ittam eddig, az alkohol hatását mégis ereimben érzem. A levegő egyből olyan meleg lett, hogy megszabadultam kardigánomtól, csípőm automatikusan mozogni kezdett, annak ellenére, hogy nem kedvelem az ilyen zenéket. Sőt úgy is mondhatnánk, hogy kifejezetten utálom őket.
Kint Miles már vár - Mi tartott eddig? - Kérdi, majd kezembe nyom egy újabb adag vodkát, mely nyelőcsövemet égetve csusszan le torkomon.
- Táncoljunk! - Rikkantom, mire Miles kezembe csúsztatva az övét, a parkettre húz, aztán mögém áll, hozzám simul és ringatózni kezdünk. Nem is figyelek a dalra, nem számít, hogy ritmusra rázzuk-e, hiszen ma este csakis Ő a fontos. Az érintése, az, ahogy lehelete a bőrömhöz ér...
A szám, amelyre eddig táncoltunk, bizonyára véget ért, mert Miles engem maga mögött húzva, indul el az egyik kijárat felé. Amint az ajtó kitárul, a friss nyári szellő lebegteti meg hajamat. A sikátorban semmilyen fényforrás sincs, csak mikor Miles meggyújtja öngyújtóját, hogy cigarettáját is lángra tudja lobbantani.
- Kérsz? - Nyújtja felém, de én csak megrázom fejem.
- Nem, és neked is le kellene már szoknod.
- Hogy te még részegen is milyen bölcs vagy - Úgy látszik szavaim hatással voltak rá, hiszen egy utolsó szívás után elnyomja alig használt cigarettáját. Aztán óvatosan a falhoz nyom, kezeivel a fejem mellett támaszkodik meg - De ne aggódj. Imádom - Ajka lassan az enyémre tapad, mohó csatát indítva ezzel. Csókja egyszerre vad és puha, valamint cigiszaga van, de ez egy cseppet sem zavar. Cassie arca villan fel előttem.
- Állj - Tolom odébb picit - Neked barátnőd van!
- Szakítottam vele, miután hazaértem. Az volt az első dolgom. Rájöttem, hogy piszkosul szeretlek, és belehalok, ha nem vagy mellettem. Ezt elmondtam neki is és megértette.
- De elmész! Miles, miért mondod ezt, ha aztán úgyis itt hagysz? - Szemeimbe visszaköltöznek a tegnapi könnycseppek. A sírás határán vagyok.
- Hát gyere velem - Nekem ennél nem is kell több.
- Semmire sem vágyom annál jobban - Nyakába vetem magam, így csókolom meg. Nyelve óvatosan siklik át a számba, ujjai végigsimítanak arcomon... Ekkor pedig megszólal a zene. Idegesítő, de tudom, hogy valahonnan ismerem...
Felébredek, és egyből felkapom telefonomat - Háló? - Szólok bele, ám az csak csörög tovább. Kis időbe telik, mire rájövök, hogy ez valójában az ébresztőm. A dallam, ami visszahozott engem a földre, a helyre, amely csak akadályokat és problémákat vág az emberekhez. A helyre, amely utál és tönkretesz. A helyre, melynek azt a becenevet adtam; pokol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése