Blankness 1.

Kedves olvasók!

Én lennék egy másik szerencsés, aki felvételt nyert az oldalra.
Ezúton is szeretném megköszönni a két oszlopos alapítónak, hogy érdemesnek talált a feladatra!
Jó darabig az Amelia Spencer névvel takaróztam, de ideje volt a váltásnak, több ok miatt. Szóval ha esetleg a név ismerős lenne, én lennék az. :-)
Ez az első igazán komoly, és mélynek szánt novellám, remélem tetszik, és elnyeri a bizalmatokat! :-)

xx, Elly

***

Blankness 1.

2002. szeptember

Világ életemben arra törekedtem, hogy egyszer lenézzek, több legyek azoknál az embereknél, akik nagyobbra tartják magukat nálam.

Az egész életem végigkísérték azok az személyek, akik azt hitték, a világ közepe tőlük indul. Talán gyerekkoromban voltak utoljára igazi kapcsolataim... Nem tudom, erre nem igazán emlékszem.

Talán a legmeghatározóbb a középiskola volt. Elitgimnázium, felszínes emberi kapcsolatokkal, és nagyra törő vágyakkal, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat építse ki mindenki a sikeres élethez. Valahogy ebből mindig kimaradtam. Nem, nem voltam kívülálló, nem vagyok valami elcsépelt amerikai film nyomoronc főszereplője, aki egyszer csak kibújik a csigaházból, és az iskola menője lesz. Nem. Én is egy voltam a szemétládák közül. Kár is lenne tagadni. Ugyanolyan ambíciókkal mentem neki az iskolának, mint mindenki más. Csak nekem ez nem az igazi arcom volt, míg mások megelégedtek a felszínességgel.

Minden ilyen helyzetre pontosan emlékszem. Minden percre, amikor valakit tönkretettem szavakkal, és továbbmentem. Kívülről láttam magam, nem is én voltam, csak egy robot, aki azt mondja, amit a társadalom elvár tőle. És tudod, mi a leglohasztóbb az egészben? Hogy végső soron élveztem.

Aztán üresség. A feketeség, ami körülölel, és soha nem enged el. A semmi, ami akkor is ott van a világban, ha te nem veszed észre. Akkor is fogva tart, ha szabadnak érzed magad. Csak van, és az övé vagy. Csakhogy, akkor én még nem tudtam, hogy ebben az űrben ott lapul a gonosz, és csak arra vár, hogy elgyengülj, és nekiadd a lelked.

Odaadtam neki.

Soha nem gondolnád, milyen ostoba indokkal... Azt akartam, hogy az első gimnáziumi osztálytalálkozómon megmutathassam annak a harminc embernek, hogy sokkal, de sokkal több vagyok, mint ők. És mégis én voltam a legkevesebb.

*

- Bárcsak én lennék a legjobb köztetek... - suttogtam a végzős osztályképnek, amit a kezemben szorongattam. Bár egyetemre járok, és a karrierem szépen ível felfelé, mindig is azt éreztem, hogy én vagyok a világ legkisebb, legszánalmasabb embere. Abban a pillanatban komolyan arra koncentráltam, hogy túltegyek mindegyikőjükön. A cicababán, aki a széttett lábaival egy milliomos házába férkőzött, a barátnővel, aki most az exemmel él boldogan, az élsportolóval, aki az olimpiára készül, az okostojással, aki az én álmaimat próbálja felhasználni, csak mert nincs saját véleménye. Egyszóval mindenkin. Abban a pillanatban akár még a lelkemet is eladtam volna, hogy én legyek a tökéletes, pénzes, tehetséges törekvő, aki mindegyikőjük egy személyben, akinek összejött az élet. Mit tudok majd én mondani? Van egy alapdiplomám, munkahelyem, macskám, albérletem, néhány sekélyes barátom, mivel képtelen vagyok valódi emberi kapcsolatok kiépítésére, és egy roncs vagyok a szerelemben. Azt hiszem, képtelen vagyok igazán szeretni.

- Azt mondod, képtelen? - ütötte meg egy hang a fülem. A szoba legsötétebb részéből jött, ahova szinte semmi fény nem szökött be a kis olvasólámpa erőlködéseiből.

- Ki az? - kérdeztem egy árnyalatnyi félelemmel hangomban.

- Úgy sem hinnéd el.

- Válaszolj! - némi magabiztosságot erőltettem a hangomba.

- Ha meglátsz, jobb lesz?

Nem várt a válasszal. Hirtelen a levegő felforrósodott, és egy magas, sötét alak lépett ki a lámpa fényébe. Jobban felé fordultam, hogy lássam. Nyúlánk, félelmet keltő arcán gúnyos félmosoly ült, barna haja össze-vissza meredezett, pajesza, és bajsza volt. Kockás nadrágot, fehér inget, egy barna, bőrmellényt, és viharvert zakót viselt. Úgy nézett ki, mint egy amerikai a múlt századból. Ujjai között pillangókéssel játszott, barna szemei éberen pásztáztak.

- Ki vagy?

- A megmentőd.

- Nem értelek... - ráztam a fejem. Egy csettintéssel a kezébe repült a kép, ijedten kaptam utána.

- Azt mondtad, túl akarsz tenni rajtuk. Segíthetek.

- Nem mondtam ilyet.

- Ó, bocsánat. Sosem figyelek, mit mondanak ki, és mit csak gondolnak... - mosolygott bocsánatkérően.

- Mi a neved?

- Sokféleképpen neveznek. Ördög, Sátán, Lucifer, A Gonosz, A Halál... Amelyik tetszik.

- Most csak viccelsz – nevettem fel, és felkeltem a fotelból. Ahogy előtte álltam még hatalmasabbnak tűnt, de egyáltalán nem úgy, aki mókázik.

- Miért viccelnék? Én csak meg akarom neked adni, amire vágysz – mélyen a szemembe nézett. - Látom, nem hiszel nekem. Megmutatom, jó? - önkéntelenül is aprót bólintottam. Ennyire elkeseredett lennék?

Lassan, egy macska ügyességével lépett mellém, megfogta a csuklóm, és ha lehet, még áthatóbban nézett sötét szemeivel. A szoba körülöttünk oszlani kezdett, és egy csupa ablak, hatalmas, fényes lakrész váltotta fel. Minden a modern divatnak felelt meg, a világos bútorok, high-tech cuccuk, elegáns tárgyak. Az ablakhoz lépve a főváros egy elitnegyede tárult a szemem elé. Már többször jártam erre, elmélázva a gondolattal, hogy egyszer itt élek, valamelyik magas épület tetején, csupa üveg lakásban, egy tökéletes pasival és menő állással, amire mindenki csak irigykedik.

- Mi ez a hely? - kérdeztem a férfi felé fordulva.

- Az otthonod, ha szeretnéd – mosolygott hamiskásan.

- Csak viccelsz... Nekem erre soha nem lenne elég pénzem.

- Itt minden a tiéd lehet – intett körbe kecsesen. - És még több is! - fejével az éppen nyíló ajtó felé bökött, amin a világ leggyönyörűbb férfija lépett be. Ezüst telefont szorított a vállával a füléhez, két keze tömve csomagokkal, amikkel a konyha felé lavírozott.

- Nem, George, fogalmam sincs, hol van... Már itthon kéne lennie, nem is telefonált – sóhajtott gondterhelten, és az élelmiszerekkel megpakolt szatyrokat a pultra dobta. Óvatosan lépkedtem utána, nyomomban a férfivel, aki idehozott.

Fojtott sóhaj hagyta el ajkaimat, amire a mögöttem álló személy válasza egy huncut kuncogás volt. A férfi, aki a konyhában pakolászott, és George-zsal beszélt, láthatólag nem vett észre minket. Jelét sem mutatta annak, hogy látna, esetleg, hogy megijedt, hogy vadidegenek vannak a lakásában, így jobban meg tudtam nézni.

Sűrű, fekete haja, tökéletesen volt nyírva, néhány tincs azonban így is a szemébe lógott, ahogy a hűtőbe pakolászott. Szürke, méretre szabott öltönyt, ropogósra vasalt inget, és egy szürke selyem nyakkendőt viselt. Karján drága óra, gyűrűsujján fehérarany karikagyűrű, tehát nős.

- Ki ez a férfi?

- A férjed.

- Hogy? Nem is ismerem! - ujjaival egy fénykép felé bökött. Az ismeretlen adonisz, és egy nő volt rajta, szélesen mosolyogva. Valóban én voltam, de mégsem hasonlítottam magamra. Sokkal vékonyabb, és szebb voltam a fotóm, az arcom egészségesen, a mosolyom őszintén virított a fotón. - Hogy lehet ez?

- Mondtam, hogy mindez a tiéd lehet.

- De, ő keres valakit – intettem a még mindig pakolászó férfi felé.

- Téged. Minél előbb döntesz, annál előbb megtalál – nem tudtam, erre mit mondhatnék... Annyira valóságos volt az egész. A lakás, a férfi, pontosan az az élet volt, amire mindig is vágytam, amit mindig is irigyeltem a romantikus regények hőseitől.

- Hogy lehetne mindez az enyém? - fordultam felé. Elégedetten mosolygott.

- Csereüzlet. Csak egy kis apróság.

- Mi lenne az?

- A lelked. És némi munka.

- Nem. Vigyél haza – feleltem automatikusan. Az arca elsötétült, ahogy a luxuslakás is, én meg újra a sötét szobámban találtam magam.

- Miért van az, hogy ennyire féltitek a lelketeket? Még csak meg sem lehet fogni. Te pedig még soha nem is használtad. Emlékszel, hogy milyen voltál? Rémlik, hogy nincsenek barátaid, és a nagyapádon kívül senki nem érdekel igazán a saját családodban? Hogy csak azért van macskád, hogy elmondhasd, hogy valaki függ tőled? Miféle élet ez, mondd?

- Csak azért mondod, hogy bedőljek. De igen is, használom a lelkem! - feleltem makacsul.

- Igen, és mégis mire? - kérdezte gúnyosan, amire csak tátogni tudtam. Még soha nem adtam egy hajléktalannak sem pénzt, nem adtam vért, nem segítettem önszántamból senkinek. Szörnyű ember vagyok, nem is használom a lelkem.

- Na és, a munka? - kérdeztem óvatosan.

- Nagyon egyszerű. Ha te is lelketlen leszel, hozzám tartozol, és nekem dolgozol. Nappal te leszel a világ ünnepeltje, de éjjel a mocska. A sikeredért cserébe emberi életeket kérek tőled. Nem te választasz, hanem a sors. Lesznek ártatlanok, és bűnösök is. Ezt a megmondhatatlan szüli. Te nem megváltó leszel, aki elhozza a megnyugvást, hanem végrehajtó, aki közvetíti azt. Ilyen, vagy olyan módon mindenképpen meg kellene halniuk. Én meg nem lehetek ott mindenhol. Szükségem van munkaerőre – tárta szét teátrális sóhajjal a karjait, a hamiskás mosoly egy pillanatra sem tűnt el a szája sarkából.

- Nem hiszem, hogy képes lennék ölni...

- Ó, dehogynem, kedvesem. Ha nem lesz lelked, bűntudatod sem lesz. Teljesen mindegy lesz, hogy éppen fagyizol, vagy embert ölsz.

- Biztos ez?

- Semmi sem biztos, csak a halál.

- Az apró betűs rész?

- Minden egyes lélek egy évvel rövidíti meg az életed. Ha pedig te döntesz úgy, hogy befejezed, az életed az enyém, és magammal viszlek – ijedten néztem rá, amit ő feltehetőleg értetlenségnek értelmezett. - Kvázi, megöllek – vont vállat.

- Nem túl tisztességes az ajánlatod.

- Ugyan, kérlek... Mit vársz magától, a gonosztól? - nevetett fel. - Nem gondolhatod, hogy csak úgy az öledbe pottyantok mindent, aztán élj boldogan, és majd találkozunk a mennyben. Ugyan, drágám... Én nem a vicces Halál vagyok, valamelyik amerikai sorozatból, hanem az igazi, a szégyentelen, a mocskos... Mit szólsz?

- Legyen. Elfogadom – bólintottam határozottan. Nincs vesztenivalóm. Igaza van. Nem érdekel semmi ezen a földön.

- Ez a beszéd – mosolygott, a szeme vadul csillant.

Közelebb lépett hozzám, egyik tenyerét a pólóm kivágása felé simította. Éreztem, ahogy puha bőre alatt a bőröm felforrósodik. Erősen koncentrált, nem hagyta, hogy ne nézzek a szemébe. A forróság egyre kínzóbb lett, sikítani szerettem volna a fájdalomtól, de képtelen voltam megszólalni, csak hangosan ziháltam, és a szemeibe meredtem. Pupillái kitágultak, és esküdni mertem volna, hogy tüzet láttam meglobbanni bennük. Füstszag úszott az orromba, égett bőrszaggal. Attól féltem, a testem menten elég, és ő igazából csak átvert, és megölni jött ide.

Aztán amilyen hirtelen jött, el is tűnt. A fájdalom, a férfi, a szag, minden. Eltűnt. A földre rogytam, és automatikusan a mellkasomhoz kaptam. Nemhogy égési sebeket nem éreztem, de még csak meleg sem volt. A testemen furcsa üresség futott végig. Az asztalba kapaszkodva keltem fel, és a fotelba rogytam, várva, hogy a légzésem lelassuljon. Lassan néztem körül a szobában, ami már nem az én sötét albérletem volt, hanem a luxuslakás hatalmas hálószobája.

- Ne feledd, dolgozz meg ezért – suttogta egy hang, pontosan tudtam, hogy az övé.

 A falon utoljára egy árnyék villant át, aztán minden elcsendesedett. A fehér tükrös asztalon, amibe az előbb kapaszkodtam, fémesen villant egy kés, alatta egy, a fába karcolt üzenettel. „ Egy kis ajándék. Még hasznát veszed. ” Ahogy végigolvastam, a sorok eltűntek. Lépteket hallottam a folyosóról. A kést gyorsan egy fiókba rejtettem, és görcsösen vártam, ki lép be az ajtón. A férfi volt az, aki a hűtőbe pakolt. A férjem. És még csak a nevét sem tudom.

- Jane! Nem is hallottam, hogy megjöttél – két lépéssel mellettem termett, és ajkait az enyémre tapasztotta.