A hintaágy - I. rész

Hey, sweeties!

A történet, amit szeretnék veletek megosztani, egy amolyan Stephanie Meyer-féle dolog. Vagyis, álmodtam róla. Persze, ha vámpírokról lenne szó akkor inkább lenne Lestat Anne Rice tollából, vagy ilyesmi. (Szurkolok, hogy Buffy levadássza a Cullen klánt. #TeamBuffy)
Szóval az a helyzet, hogy ez is csak egy novella a sok közül, amit már régóta tervezek, már nem is teljes valójában adhatom vissza, de igyekszem. 

Remélem tetszik, enjoy!

XxX Elly 

Imádtam a vidéket. Ne érts félre, bolondulok a városért, nem is hagynám ott semmi pénzért, de mégis van valami szépsége a peremvidékeknek. Itt nőttem fel. Nyaranta pillangókat kergettem a zöld mezőkön, békákat gyűjtöttem eső után. Számoltam a csillagokat, estig bicikliztem, hatalmasakat buktam az aszfalton.

Egy szó, mint száz, jó hely. 

Most mégis úgy ülök a vonaton, és tartok a nagyszüleimhez, mintha legalábbis egy vagonban kuporognék többszáz deportált között. Ennek a nyárnak tökéletesnek kellett volna lennie. A tengerparton kéne süttetnem a seggem a barátaim oldalán, koktélokat szürcsölgetve, szemtelenül kikezdve a pirosnacis, napbarnított úszómesterrel. Hadd segítsek; nem ezt teszem. 

Sóhajtva töröltem le a homlokomra kiűlt izzadságcseppeket, aztán előhalásztam a táskámból egy szendvicset. A fél országon át kell utaznom, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy túlélem. Úgy értem, két hónapot azzal kell töltenem, hogy a nagyszüleimmel limonádét szürcsölgetek a gangon, és az egyetlen társaságom a gyerekkori cimborám; Tim lesz, aki valószínűleg a mai napig jól elszórakozik egy darab fával és madzaggal. Hogy is mondjam, nem túl szép remények. Utálom az ilyen embereket. Lelohasztanak. Beborulok tőlük. Fájdalmas látni olyan embereket, akik ennyire könyen megfeledkeznek a világról, és a sajátjukba fordulnak. Rendben, én sokat olvasom, és verseket írok. De az teljesen más. A könyv nem az én világom, hanem valaki másé, aki papírra vetette, és megosztja a világgal. A versírás valóban az én világom, de akárcsak egy író, közzéteszem, és megosztom a többi ember univerzumával, és abban reménykedem, hogy a két galaxis egybeforr, és úgy fogja érezni az olvasó, hogy tökéletesen illik a művem a gondolataiba. Tudod, ez elég klassz dolog. Mármint, ha valaki azt mondja rád, hogy jó vagy. Nekem eddig két kötet után mondták. Persze nem mindenki...

Ezért zötyögök most a másodosztályon, negyven fokban, légkondi nélkül, egyik kezemben egy Buzzati könyvvel, a másikban egy sonkás szendviccsel. Tudod, ha csak mellém szólna a jegyed, nem is gondolnád, ki vagyok. Vagyis, lehet, hogy eszedbe jutna, hogy 'Hé, te vagy az a költő csaj', de ennél több nemigen. Pedig lenne mit mesélnem. Csak ha elkezdem, általában nem tudom abbahagyni. Még olyasmiket is elmesélnék, hogy miért kerültem fél évre elvonóra, és hogy miért is nem tudtam feleannyira sem feldolgozni a hírnevet; mint például a Doors. Meg van az oka, hogy éppen velük példálózom. Biztos erről is mesélnék. 

Meg persze a drogokról, és a piáról. A cigarettáról még mindig nem jöttem le, de tudod erről tényleg nem hazudnak. Vagy leteszed egyik napról a másikra, vagy jöhet a jóöreg nikotin tapasz. Utóbbit próbáltam, de csak a szőrt tépte le, aztán inkább mégis elszívtam vagy négy szállal. Sajnálom, hogy eltűntették a vonatokról a dohányzó fülkéket. Írtózatosan szeretnék most rágyújtani...

Szóval ez a helyzet. Bekattantam, Így ugrott a tengerparti nyaralás, és maradt a zöld lanka, meg a lógófülű gyerekkori barát, Blöki. Ötletes nem? Persze én adtam neki a nevet. 

*

 - Megjöttél? - a nagyanyám mindenkit így fogad. A tökéletesen felesleges kérdés, ami után szeretnéd azt válaszolni, hogy nem vagy itt, ez csak az aurád kivetülése. Persze, hogy megjöttem.

 - Helló! - már az utca elején láttam, hogy kinn áll a kapuban. Hozzásiettem, ő megölelt, nagyjából akkora erővel, hogy legalább két csigolyám ugrott ki. Lehajoltam, hogy megpuszilhassam. - Papa?

 - A garázsban van - bólintottam, a házba siettem, ledobáltam a cuccaim, és lesiettem megkeresni az említettet. A fűnyíróval matattott.

 - Szeva! - hiányzott a mosolya. Gyerekes dolog ilyesmikre gondolni, de akkor is hiányzott. Napbarnított bőre, a ráncok az arcán, a fekete szakálla, a sűrű haja, a mosolya. Minden, ami ő volt. Csak miatta maradtam ezen a hervasztó materiális világon. Vagyis, úgy képzelem, hogy tudatalatt biztos rá gondoltam, amikor nem vágtam elég mélyet. 

 - Hogy vagy? - kérdezte, miután túlestünk a formaságokon, és elkezdte kihúzni a fűnyírót az udvarra.

 - Egész jól - úgy tettem, mintha igaz lenne, persze tudtam, hogy tudja, hogy hazudok. Hatásszünetet tartottam, ő egy szót sem szólt. Beparkolta egy tuja mellé a gépet, és a hintaágyba ült. Követtem. - Szarul.

 - Öreganyád partit csap, hogy hazaértél. 

 - Remek... Mit ünneplünk? Hogy lejöttem a kokóról, vagy hogy még ahhoz is tériszonyom van, hogy felakasszam magam?

 - Csak azt, hogy itt vagy - megint sóhajtottam, és a vállára dőltem. 

 - Mennyit tudnak?

 - Csak amennyit az újságok. Hogy szabadságon voltál, és az új köteten dolgoztál. 

 - Az jó. Végülis, írtam időközben. De szavalni nem fogok.

*

Halk kopogás jelezte, hogy a nagyapám áll az ajtó előtt, és sürget, nem pedig nagyanyám. Ő sokkal drasztikusabb lenne, és nemes egyszerűséggel bevágná az ajtót. El sem tudom mondani, mennyire utáltam ezt a szokását tinédzserként. Rendszerint reggel hétkor betrappolt, és megkérdezte, hogy fenn vagyok-e. Persze, miután egy rotációs kapa hangerejével felkeltett, nem volt kétség, hogy ébren vagyok. 

Lófarokba kötöttem a hajam, és végigsimítottam azon a halál egyszerű fehér selyemingen, amit hajlandó voltam felvenni a vacsora tiszteletére. Nagyon nem volt kedvem ehhez az egészhez. Bájologni ezzel a sok idiótával. A szomszédoknak, és barátoknak csúfolt seggfejekkel, akik folyton azt kérdezgetik, mikor jön az új kötet, honnan szerzem az ihletet, mi motivál, és a többi tipikus barom duma, amitől halál büszkének érzik magukat, mert azt hiszik, valami borzasztóan fontos kérdést tettek fel.

A lehető leglassabb tempóban indultam az ebédlőbe, és igyekeztem még az úton felvenni a bájolgó mosolyt. Lefutni a szokásos köröket ezekkel az emberekkel olyan, mintha fél évre a purgatóriumba kötöznének. Az egyetlen dolog, ami rávett arra, hogy mégis mosolyogva válaszoljak mindenkinek, az a sültek illata volt. A mama zseniális szakács, most pedig nagyjából úgy gondoltam arra a négy fogásra, ami következik, mintha a legnagyobb ajándék lenne, amit csak kaphatok húsz perc szarakodásért cserébe.

 - Linda, kedvesem! - Dorothy. Az ötvenes idióta tyúk, aki két házzal feljebb lakik, és egy rántottára való tojás sincs soha a hűtőjében. Két fia van, a fiatalabbal régebben sokat lógtam együtt. Drogfüggő. Végre megértettem, miért jöttünk ki olyan jól. Ja, a férje nagyjából a fél ír szigeteket megdugta.

 - Dorothy! Szia! Hogy vagy? - imádott magáról beszélni. Jobb is. Inkább ő, mint én. Igyekeztem úgy tenni , mintha iszonyúan érdekelne a férje újabb szeretője, közben óvatosan körülnéztem. Ismerős arcok, borvirágos pofik, drága parfüm, és tárkony illata. Csak a szokásos. Aztán a csempekandalló mellett ott állt egy vadidegen ember. Nem sokkal lehet idősebb nálam. Dorothy végetnemérő pofázása alatt volt időm szemügyre venni. Magas, vékony, fekete nadrág, és egy fehér ing volt rajta, jobb mutatóujján címeres gyűrű, úgy nézett ki, mintha valami Dorian Gray adaptáció figurája lenne. Csendesen nézelődött egy háromfős társaságban, de láthatólag egyáltalán nem is figyelt. A zöld csempének támaszkodott, néha aprót kortyolt a whiskyjéből. Addig bámultam, míg ő is rám nézett.

Olyasmi volt a szemeiben, amit én akkor láttam utoljára a sajátomban, mikor egy tű állt ki a karomból. Elégedettség. Irigyeltem, mi tagadás.