24 óra és egy megsebzett szív

Ajánlott dalért katt a képre!

 Fanatikus sikítozásra leszek figyelmes a reptér túlsó végéből. Ross és Xavier Black, a B-Clap rockzenekar állandó tagjai most először rendeztek versenyt. Egy szerencsés jelentkezőt, egy véletlenszerű sorsolás alapján választottak ki, a nyertes pedig huszonnégy teljes órát tölthet együtt kedvenc sztárjaival.
 Csoda történt, amit még mindig nem tudok elhinni, pedig a két srác most életnagyságban, vigyorogva áll előttem. Hiszen én nyertem a játékot.
 Amikor megkaptam az e-mailt, teljesen abban voltam, hogy átlagos angoltudásom hagyott cserben, ezért újra és újra átolvastam, hogy meggyőződjek arról, nem csak a szemem káprázik. Még a bugyuta Google fordítót is használatba vettem, mely elárulta az igazságot. Megszólítottak, gratuláltak, elárultak néhány információt, de ami a legmegtisztelőbb: kifizették a jegyeket, és ételt, valamint szállást biztosítottak. Hát nem csodálatos?
 Zavartan mosolyodom el, mikor egyszerre köszöntenek. Xavier hangja most is mély, rekedtes, pont olyan, mint amikor énekel. Ross mindössze fél fejjel alacsonyabb testvérétől, ám ez mégis elég ahhoz, hogy én csak a álláig érjek. Gesztenyebarna hajuk sötétebb mogyoróvajra emlékeztető szemeiknél, azonos mozdulataik, hasonló vonásaik miatt le sem tagadhatnák, hogy rokonok, hisz ezt még a vak is láthatja rajtuk. Amíg az egyik srác elveszi tőlem a bőröndöt, addig a másik átkarolja a vállam, mintha ezer éve ismernénk egymást. Így haladunk végig az olvadozó rajongók sorai közt. Néhányan szúrós tekintettel méregetnek, mások feje fölött szinte látni lehet a rózsaszín szívecskefelhőt, ahogy magukat a helyembe képzelik.
 Leérve a mozgólépcsőn, már nem csak a fanatikusokkal kell megküzdenünk. Itt a fotósok hada kezd eszeveszett kattogásba, szemem káprázik a sok, felvillanó vakutól. Őrök tuszkolják odébb az újságírókat, nagy, erős testük olyan könnyedén tolja el őket, mintha azok papírból lennének. A nagy morajlás csak akkor marad abba, mikor végre bevágódik mögöttünk egy fehér limuzin ajtaja. Alattam a bőrülés úgy ropog, mintha még senki sem ült volna itt korábban.
 Xavier azonnal a minihűtőhöz csusszan, kikeres belőle egy üveg, márkásnak tűnő pezsgőt. Úgy nyitja ki, hogy az össze-vissza fröccsen, világos pólóm átlátszóvá, rövidnadrágom pedig foltossá válik. Mindketten felnevetnek. Három pohár telik meg a szénsavas löttyel, amíg nekem átfut az agyamon hogy talán elfelejtették, hogy még nem vagyok nagykorú. Nem szólok nekik, helyette mosolyogva veszem el az italt, ezután koccintunk. Mindketten legurítják egyszerre, mintha valami rövidital lenne. Én maradok a jól bevált nyammogós szürcsölgetésnél. A buborékok segítségért kiáltva tapadnak szájpadlásomra, de a nyelőcsövem nem kegyelmez meg nekik. Ennyit az anatómiáról.

 Első megállónk a srácok lakása. Éppen olyan, mint amilyenre számítottam: óriási, modern, luxusholmikkal felszerelt, és, ami a leginkább megfogott: a magasság. A hatalmas ablakokon keresztül kilátni a városra. Megcsodálhatom a felhőkarcolókat, innen más, mint a földről. Amikor öt perccel ezelőtt onnan néztem fel az épületre, hangyának éreztem magam, akit bármelyik pillanatban eltaposhat egy ember. Már nem ez van bennem. Most újra a világ legszerencsésebb lánya vagyok.
 Szinte csak végigszaladnom sikerült a lakáson, na meg persze villámgyorsan átöltözni. A fiúk a ,,Nincs sok időnk, sietnünk kell!" elvet követik, miközben még mindig maradt huszonhárom óránk és negyvenhét percünk. Hová ez a nagy rohanás?
 Ross autójával járjuk végig a város nevezetesebb részeit. Mindenhol készítünk egy közös fotót természetesen a saját gépemmel, mert azért abban már tényleg nem hiszek, hogy még az átküldésükre is vegyék a fáradtságot, mikor van jobb dolguk is. Mondjuk... zenélni.
 Dél körül beülünk egy nem túl zsúfolt étterembe, ami a Blackek szerint azért előnyösebb, mint a többi hely, mert az idejáró korosztály már nem hallgat olyasfajta zenét, melyet ők is játszanak.
 Húst rendelek hagymás chipszel, ami egyébként nagyon fura. Az én hazámban a chipszet csak zacskóból ismerik. A srácok beérik két óriáshamburgerrel, hozzá sült krumplit tömnek magukba. Itt minden étel olyan más. A chips nagyon finom, új ízt kapok, amint a ketchupba mártom, a csirkém viszont édes. ÉDES! Félrenyúlt volna a séf és só helyett véletlenül cukorral hintette be?
 Nem eszem meg az egészet, csak a burgonya fogy teljesen el. Az én gyomromat nem erre képezték ki. Magyarország a csirkepaprikásról híres.

 Paintballozni indulunk ebéd után. Ross és Xavier ragaszkodnak hozzá, hogy külön csapatban legyünk, ezért ők a terepmintásokhoz, én pedig a feketékhez vonulok. Miután felvettük a védőfelszerelést, színt választunk. A citromsárga mellett döntök, mert tudom, hogy jól illik Rosshoz, így ha lepuffantom, legalább olyan árnyalatok áradatában ragadhatja meg a kaszás lábat, amelyek kiemelik a szemét. Xaviernek inkább a kéket ajánlanám. Habár nagyon hasonlítanak egymásra, azért mégsem ugyanolyanok. Ross valahogy mindig is jobban vonzott. A legtöbb rajongó a tesójáért van oda, ami érthető, hiszen ő az énekes, többet látjuk a reflektorfényben, ám Ross személyisége, valamint stílusa mindig közelebb állt az enyémhez. Fiatalabbként többször elképzeltem a közös jövőnket, mert akkor még nem tudtam milyen naiv dolog is az. Most azonban újra átfut az agyamon a gondolat, hiszen mégiscsak én nyertem a versenyt és itt vagyok velük New York városában! Abban sem hittem soha, hogy valaha eljutok a koncertjükre, nemhogy velük lógjak...
 A csapattársaim igazi profik, az ellenség hamar megfogyatkozik. Ami azonban a legnagyobb örömet okozza nekem az az, hogy fenéken lőhetem Xavier Black-et. Elkaptam a tökéletes pillanatot. Egy tábla mögött bujkál, fél szemmel kukucskál ki. Már éppen célozna, amikor az ő fegyvere helyett, az enyém sül el. Meglepetten, káromkodva ugrik elő búvóhelyéről, majd összeszűkült szemekkel rám pillant. Felnevetek, mire az én vállamat is találat éri. Vörös, mintha tényleg véreznék. Ahj, a francba! Lehet, hogy mégis a kéket kellett volna választanom.

Ajánlott dalért katt a képre!

 A lövöldözést buli, tánc, illegális graffitizés és egész napos bohóckodás követte. Így jutottunk el a koncertig, ahol a srácok a banda többi tagjának is bemutatnak, majd a színfalak mögül, a VIP helységből élvezhetem végig a műsort. Torkom szakadtából éneklem az összes dalt, kedvencemnél még a csípőm is mozgásba lendül. Amikor megtorpanok egy pillanatra, látom, hogy a hozzám legközelebb álló Ross engem néz. Szeme sarkából les rám, akárcsak egy oroszlán az új áldozatára. Flörtölni kezdek vele, melyet elhúzok egészen a show végéig. Miután levonulnak a színpadról, Ross egyenesen hozzám rohan, s ajkait az enyéimre tapasztva, agresszív csókot kezdeményez. Meglepődöm, de olvadozva viszonozom azt.
 Ú-R-I-S-T-E-N. Ilyen tényleg történhet? Xavier torkát köszörülve nevetni kezd, úgy tesz, mintha a koncert okozta volna, pedig mindenki tudja, hogy ez nem így van.
 Elhúzódom, amitől a pillanat hirtelen olyan rövidnek tűnik. Ross sem érti mi történik, bocsánatért esedezik, de leintem őt. Testvére látványosan élvezi a kiselőadást, nekem viszont nem igazán tetszik a helyzet. Zavarba érzem magam, tekintetek lyukasztják ki bőrömet, ráadásul a gyomrom is bizsereg, mintha egyszerre milliónyi pillangó szállt volna fel benne. Levegőre van szükségem, ezt pedig közlöm is a fiúkkal. A kínos hallgatás elkerülése érdekében, a roppant vidám Xavier kísér ki, az egyik sikátorra nyíló ajtón. Odakint az ég már koromfekete, felhők takarják el a holdat és a csillagokat. A levegőben szmog szag terjeng, valahol a távolban egy szirénázó autó száguld át a városon. Régen apu megtanított felismerni a mentők, a tűzoltók és a rendőrség hangalapú felismerését, de mára már semmi nem maradt meg belőle.
 Mélyet szippantok az éjjeli bűzből. Részeg kamaszok zaja zendül végig a zsákutcán. Nem lennék egyedül ilyenkor ezen a helyen. Csak a tűzlépcső tűnik jó menekülői útvonalnak, viszont az ember nem tudhatja hol köt ki.
 A mögöttem türelmetlenül várakozó rocksztárra pillantok, mire közli velem, hogy Ross elkente a szájfényemet, ezért végighúzza ujját a szám sarkánál. Nem hordok szájfényt, de még ajakbalzsamot sem. Egyszerűen nem tudom elviselni a nyálkás érzést az ajkaimon. Xavier hazudik, s okát csak akkor értem meg, mikor ujja helyét ajka veszi át. Apró csókokat hagy arcomon, szája végighalad az állam vonalán.
 Ross zavarja meg a srác ,,buliját", csoda, hogy nem kezdenek el veszekedni, de talán az is segít, hogy közbevágok. Haza akarok menni.
 Külön magyarázatot kell adnom mit értek a ,,haza" szó alatt, aztán megkönnyebbülnek. Nem tudom mi történhetett az eddig is használt autóval, de taxival megyünk el a szállodáig. A srácok még a szobába is felkísérnek.
 A hotel gyönyörű. Az egész vörös és arany színekben pompázik, minden négyzetcentimétere arról árulkodik, hogy ez nem a város legolcsóbb fogadója. Lakosztályomat is a gazdagság árnyalatai dominálják, az hatalmas ágyon tucatnyi párna pihen. Hívogatnak, a nevemen szólítanak, azt akarják, hogy elmerüljek közöttük, ezért lerúgva cipőimet eleget teszek a kérésüknek...

*

 Nem tudom, hogy tényleg fázom-e, vagy csak a magány reszket a végtagjaimban. Egy reggeli napsugár kandikál be a függönyök közt, ezért a bal oldalamra fordulok. Fülbevalóm szúrja meg fejemet. Miért nem vettem ki lefekvés előtt? Hunyorogva ülök fel, csipás tekintetemmel egy éjjeliszekrény után kutatok. A kis asztalon álló digitális óra szerint még korán van, ezért visszadőlök a párnámra. Az ágy mellettem hideg, mégis tudom, hogy nem voltam egyedül, hiszen az emlékek úgy áramlanak szét elmémben, akárcsak a füst egy szobában, melyben nincsenek ablakok. Csókok, meztelen testek, újabb csókok, mi.

 Nem tudok visszaaludni, akármennyire is próbálkozom. Az agyam kattog, a csend pedig túlságosan is nagy. Mi történhetett? Hová tűnhettek? Egyszerűen elmentek.
 A gondolat nem hagy nyugodni, ruháimat magamra kapva indulok le a recepcióra, személyesen akarom hallani, hogy akik tegnap még oly' forrón simultak bőrömhöz, most végleg kiléptek-e az életemből. Ennyi lettem volna nekik? Egy éjszaka? Végig ez volt a céljuk.
 Frank, a recepciós szerint Ross és Xavier úgy háromnegyed órája menhettek el. Nem hagytak semmilyen üzenetet, de a szobát kifizették, ezért Frank arra kér, hogy még kilenc előtt távozzak. Bőröndömet magam után húzva hagyom el a hotelt, majd leintek egy taxit, aki elvisz egészen a reptér bejáratáig. Kedves alaknak tűnik, ez viszont többé már nem számít. Sikerült annyira megutálnom Amerikát, hogy tudjam, soha többé nem akarok visszatérni. A B-Clap is elmehet a fenébe, ahhoz úgyis annyira értenek.
 A baj az, hogy nem csak ők viselkedtek másként, én is megváltoztam. Nem ilyen vagyok. Sosem feküdtem volna le egy ismeretlennel sem, nehogy egyből kettővel. Lehet, hogy ők sem hagytak volna ott engem normális esetben? Dolguk akadt volna? Valami fontos. Ah, ez nem lehet mentség.
 A gép indulásáig még van másfél órám, ezért unalmamban fellátogatok a Twitterre. Xavier és Ross is bekövetett. Az utóbbi csak ennyit fűzött az együtt töltött huszonnégy óránkhoz; Sajnálom. Hah! Sajnálja.
 Én is.