Halott Karácsony

Hey, sweeties!

Ez egy megleptésnovella, amivel szeretnék kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni mindenkinek, de most éppen legjobban talán azoknak, akik megszállott TWD, Daryl Dixon, vagy Norman Reedus fanok.
Nem másért íródott a történet, mint azért, mert én jelenleg a 4. évad felénél tartok, és vannak olyan kérdések a történettel kapcsolatban, amiket sehogysem tudok megmagyarázni, hiába figyelek, mint egy kopó. Ezzel a rövid történettel most kitöltjük az űrt.

Még egyszer minden Hipstersnek és nem Hipsternek, és azoknak, akik azok lesznek [mert lesznek ;-)] kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok, ha szabad így fogalmaznom, az egész szerkesztőség nevében! :-)

Enjoy, sweeties!

XxX Elly

Már csak ez maradt. Egyetlen kés, amit a régi világ, ami ma már oly távolinak tűnik, valószínószínűleg májkrémkenésre használt. Tompa hegye iszonyatosan nehezen törte át a csontot, de a legutóbbi házban, amibe betévedtem, csak ezt találtam. A táskám üresen zörgött a hátamon, a kis revolver szintén könnyen lapult a zsebemben. Tegnap előtt lőttem el az utolsó golyót. Ráadásul mellélőttem. Csak egy járkáló lábát találtam el, miközben egy másik a földön húzott maga felé. A házban botlottam beléjük. Egy fiatal nő és egy férfi élő hullája fogadott a hálóban. Hajszál híja volt csak, hogy megusztam. 

Nem először érzem a halál illatát. Lassan egy éve annak, hogy a világ elesett. A halál átvette az uralmat, ember ember ellen fordult. 

Fogalmam sincs, milyen városban járok. Már régen nem érdekel. Ezek már nem azok a kisvárosok, amilyen az enyém is volt odahaza; Texasban. Nem. Ezek már félig üres dobozok, ahová a túlélés hajtja az embereket. 

Lassan szedtem a lábaimat, nem láttam értelmét, hogy siessek. Az utca csendes volt, egyetlen járóholt sem lézengett, csak a halál szagát hagyták maguk után. Ahogy fogy az élelem, az emberek is egyre kevesebben vannak, így a holtak a városok felé indultak. Vékony nadrágom alatt a lábaim elgémberedtek, kezeimet a viharvert barna hasítottbőr kabát zsebeibe sűllyesztettem, ujjaim szorosan kulcsoltam a késemre, hogy ha mégis találkoznék egy kóborlóval, ne lepjen meg. Már, ha ez lehetséges volna. Még ha képes is csendben lélegezni, a csoszogásával hamar felhívná magára a figyelmet. 

Hideg szél süvített az arcomba. Nem maradhatok éjszaka az utcán. Túlságosan hideg van. Alkonyodik, a hajamon pedig percek óta tapadnak meg az apró, különböző hópelyhek, minden pillanattal egyre nagyobbak.  Fázósan húztam magam még kisebbre, és az elhagyatott házakat kémleltem, hátha valamelyikben meghúzhatom magam estére. 

Szenteste.. Az első, mióta vége a világnak... Még emlékszem az utolsóra:

 - Kim, kész vagy már? Elkésünk anyáéktól!
 - Megyek már... - szemforgatva tettem a kisasztalra a fésűm. Gondosan ügyeltem rá, hogy úgy tűnjön, órákig göndörítettem a hajam, holott csak négyszer fésültem ki, és egy kis ápolóval futottam át rajta. Scott már az ajtóban toporgott, mikor gyorsan felkaptam a kabátom. Előre sietett, én bezártam az ajtót, és alig szálltam be az autóba, már kanyarodott is ki a felhajtóról. Az első önálló felhajtónkról. Ezért is siet annyira. Be akarja bizonyítani anyáéknak, hogy nincs szükség az egyengetésükre, és megállunk a saját lábunkon. A házat is önállóan szerezte, én az autót. Közösen építettük fel az elmúlt két évünket, és a csúcsra értünk. Már amennyire két huszonéves egyetemista odaérhet. De idén ennek is vége. Ha Isten is úgy akarja, Scottból energetikai mérnök lesz, belőlem pedig sebész.
De addig még végig kell szenvednünk egy pukedlizős családi vacsorát a Jones házban.
 - Scott, Kimberley! Hát megjöttetek! - anya egyszerre szorított magához mindkettőnket. Utána jött apa, a nagyszüleink, rokonok, barátok. Az egész ház megtelt emberekkel.
Ezen az estén jelentettük be a  családnak, közvetlenül, ajándékozás után, hogy Európában szeretnénk megvetni a lábunkat. A házat csak béreljük, és mindkettőnknek lenne helye az Óvilágban. Barcelona a cél. A vendégek, és a szüleink először ledöbbentek, de legtöbben támogatták az ötletünket.
Csodálatos este volt, és sikeres. Minden pontosan úgy történt, ahogyan azt elterveztük. Scott és én is elégedetten, eltelve a pulykától érkeztünk haza, és nyugodtan bújtunk ágyba.
Aztán a reggeli hírekkel az életünk megváltozott. 

Scott halott. A kóborlók megjelenése után két hónappal vesztettem el.  Körbevettek minket. Egy bevásárlóközpontban portyásztunk egy nagyobb csapattal, de a holtak túlerőben voltak, Scottot megharapták. Az ő halála után hagytam ott a csapatot. Nem volt maradásom azok között az emberek között, akik engem hibáztattak a saját testvérem haláláért. 

Megráztam a fejem, kiszakítva magam az emlékeim fogságából, és megszaporáztam a lépteim. A levegő egyre nehezebb lett a vizes hópelyhektől. Viharsebesen szállást kell kerítenem. Mintha csak szerencsém lenne, egy kékre mázolt kertesház bedeszkázott ablakai között fény csillant. Valaki nem elég óvatos. Ha járkáló lennék, lassan hörögve a házhoz sietnék, és addig nyomulnék be, míg szét nem téphetném az embert, aki a házban van. Biztosan ember. Egy hulla nem tud tüzet gyújtani, még ha feléledt is. 

Óvatosan közelítettem a házhoz, a tornácon lábujjhegyen közlekedtem, és bekukucskáltam a résen, ahonnan a tűz fénye érkezett. Vidáman pattogott a kandallóban, előtte egy férfi kuporgott, kezeit a tűz elé tartva melegítette. Csapzott haja a nyakára tapadt, bőrkabátján két angyalszárny volt. Ötletes. Sorra vettem a lehetőségeimet. Bekopoghatok, és megkérhetem, hadd  töltsem vele az éjszakát, vagy hátulról támadhatok. Előbbi teljességgel llehetetlen, az emberek már nem a szívükről ismertek, még, ha karácsony este is van. Utóbbi ötletem a falnak támasztott nyílpuska miatt kivitelezhetetlen. Neki puskája van, nekem egy kenőkésem, ami éppenhogy átloccsant egy koponyát. Talán csak be kéne nyitnom, és remélni, hogy nem ereszt nyilat a szívembe. 

A lehető leghalkabban nyomtam le a kilincset, aztán az előszobába léptem. Nem torlaszolta el az ajtót. Öreg hiba. Vagy, talán vár valakire. Nem tűnik társasági túlélőnek. A ház igazi családi fészek volt. A falakon képek lógtak, a fogason még egy-egy kabát, amit éppen nem vittek magukkal. A hatalmas falitükörbe bámultam, és igyekezte nem sírva fakadni, ahogy végigmértem magamon. A ruhám mocskosan, és véresen tapadt rám. Valamikor töltöttgalambnak számítottam, ma már a gyerekosztályon talált felsők is lógnak rajtam. Zombiapokalipszis, a legjobb fogyókúra. Garantált az eredmény. Kevés élelem, és a test energiatartalékainak maximális igénybevétele meghozza a győzelmet a túlsúllyal szemben. Én nem pont így akartam lefaragni a seggemből.

 - Tegye le a földre a kést - mellettem, a folyosóról érkezett a rekedt hang. Kezeimet magam mellé

emeltem, előtte lassan a földre tettem a fegyvernek nem nevezhető kést. - Most pedig szépen, feltartott kezekkel elhúzhat.

 - Kérem... Legalább éjszakára hadd maradjak. 

 - Felejtse el. Nem közösködöm senkivel. Így is alig van élelem a házban.

 - Nincs szükségem semmire. Csak egy helyre, ahol elalhatok. 

 - Nem - a tükörbe bámultam. Hónapok óta először lábadt könnybe a szemem. Biztosan a karácsony miatt. Nem szóltam, és nem is mozdultam. Lőjön le, ha akar. Gyenge vagyok, kimerült, és nincs célom. A túlélés már rég csak megszokás. Ha ma vége lesz, legyen. - Ne helyezze magát kényelembe - megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A férfi leengedte a nyílpuskát, és visszament a szobába. Én magamhoz vettem a kést, és követtem. 

A nappali, akár egy csatatér. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, de ezenkívül semmi emberi nem volt a szobában. A heverő kárpitja több helyen felhasadt, mindenütt szanaszét hevert a szemét. A kandalló előtt egy hálózsák volt, gondolom az Ő fekhelye.

 -Miért nem zárta be az ajtót?

 - Ha valaki be akar jönni, azt meghallom.

 - Mi van, ha elalszik? - erre nem válaszolt, csak vállat rántott. Nem úgy nézett ki, mint aki el fog aludni. Szemei éberen pásztáztak hol engem, hol a tüzet. A fényben jobban szemügyre vehettem. Borostás arcán fáradtság tükröződött, és rengeteg fájdalom. Szerettem volna megkérdezni, hogy miért van egyedül, de inkább nem tettem. Nem tűnt beszélgetős alkatnak, én pedig nem akartam kockáztatni, hogy mégis ereszt belém egy nyílvesszőt.

 - Mi a neve?

 - Kimberley.

 - Daryl - meglepett, hogy jobbját felém nyújtotta, de elfogadtam. - Bocs, hogy az előbb seggfej voltam. 

 - Nem volt okod megbízni bennem - most én válaszoltam vállrándítással, és én is letegeztem.

 - Karácsonykor mégsem  ölhetek meg valakit...

 - Azt hiszem, ma már nem számítanak az ünnepek. 

 - A konyhában van még néhán konzerv. Nem tudom, mikor ettél utoljára. Csak ne csapj zajt.

A konyha helyett az emeletre mentem, és némi keresgélés után a fürdőbe vonultam. Muszáj fürdenem. Semmit nem akarok jobban, csak egy pillanatra megfeledkezni mindenről, még ha csak hidegvízzel is moshatom le magamról a halottak vérét. Előkotortam a táskámból egy tisztának cimkézett felsőt és nadrágot, az alsómat egy törölközőbe csavartam, és megengedtem a csapokat. A csövek köhögve keltek életre, eleinte barna lötty jött csak, aztán hideg víz. 

Aztán, amire nem számítottam; meleg víz. Hagytam, hogy lassan csorogjon a kádba, aztán elmerültem benne. Se tusfürdőt, se habfürdőt, de még egy szappant sem találtam. Nem érdekelt. Maga a meleg víz is egy karácsonyi csoda. 

Igyekeztem a fürdéssel, hátha Daryl is szeretne megmosakodni. Elismerem, a hajam kiöblítése után már korántsem volt tiszta a víz, de még mindig jobb, mint a patakok, erek, amik az erdőben vannak. Hónapok óta először megkönnyebbültem, és igazán tisztának éreztem magam. Boldogan mentem újra a földszintre, Darylt a konyhában találtam. Két nyitott babkonzerv volt a kezében, és a mai nap újabb meglepetése: egy üveg bor.

 - Ezt meg hol találtad? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.

 - Egy eldugott reteszben. Az az érzésem, hogy valaki itt dugialkoholista volt - válaszolt, és az egyik konzervet felém nyújtotta. Halványan mosolyogtam rá, ő csak bólintott, és a nappaliba indult.

 - Fenn van melegvíz. Nem tudom, mennyi van még, de nem eresztettem le a kádat. Nem a legtisztább, de felfrissít.

 - Kösz - bólintottam, és figyeltem, ahogy az emeletre megy. A nyílpuskát a falnak döntve hagyta. Hát mégis bízik bennem annyira, hogy nem vitte magával. A tudat melegséggel töltött el. Jó félórát töltött az emeleten, aztán nedves hajjal bukkant elő, és mellém telepedett a tűz mellé.

 - Köszönöm, hogy beengedtél.

 - Karácsony van, ez mellett még én sem mehetek el.