A hercegnős történetek mindig közel álltak a szívemhez és bár lehet, hogy a mostani alkotás kicsit eseménytelennek tűnik majd, de ez nem azért van, mert írói válságban élek, hanem, mert ebből egy hosszabb történetet szeretnék kihozni. (Úgy is mondhatjuk, hogy regényt).
Mindezek ellenére én remélem elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást és további kellemes ünnepeket kívánok!
Dragonfly B.
ui.: Köszönjük a csodás új designt Ellynek az elválasztót pedig Crystalnak!
Fülemben - még így is, hogy már csak az egyik működik - édesanyám sikolyát, s apám utolsó nyögését hallom a támadás éjszakája óta. Rémálmaim nem eresztenek, próbálok inkább ébren maradni, ám szemhéjaim maguktól nehezednek el.
- Ébren kell maradnod! - Parancsolom magamnak, mire a mellettem ülő gyermeksegítő rám pillant.
- Tessék? - Kérdez vissza. Őszülő haja tökéletes kontyban áll, barna szemeiben kedvesség tükröződik vissza.
- Csak az érdekel, hová tartunk... - Hazudom, nehogy bolondnak tűnjek. Igazából senki nem nézne őrültnek, hiszen egyáltalán nem normális az, amin keresztül mentem. A háborúnak vége, én mégis úgy érzem számomra csak most kezdődik el a küzdelem. A családom ártatlan volt, akárcsak minden környékünkön élő ember, most mégis mindenki halott...
- Egy olyan helyre, ahol végre biztonságban lehetsz. - Biztonság? Már el is felejtettem milyen is az igazából. Lehet, hogy soha nem is ismertem.
Ekkor a fekete autó hirtelen megáll. A sötétített ablakon keresztül próbálom kivenni miért, vagy hol parkolhattunk le, ám nem járok sikerrel. Mindenhol csak sós vizet és homokot találok.
- Alig várom már, hogy megismerd az új családodat! - Csapja össze a tenyerét Mrs. Foster, majd kikászálódik a kocsiból, nekem azonban se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy kövessem. - Gyere! - Szól rám, aztán elindul egy hatalmas sziklafal felé. Lehet, hogy nem velem vannak gondok. Mit keresünk itt egyáltalán? - Gyere már! - Rikkantja el magát újra, s bár vicces lenne, ha egész nap könyörögne, most valahogy mégsem vagyok humoros hangulatban. Na jó, talán egy kicsit a kíváncsiságomat is felkeltette.
Felegyenesedve, végignézek magamon, s csak ekkor jövök rá mennyire gázul is festek valójában. Szakadt farmernadrágom, hasonló állapotban lévő, fekete pólóm, s kabátom nem megfelelő arra, hogy emberek közé menjek, de főleg arra nem, hogy egy új családnak így mutassanak be. Végigjátszódik előttem egy jelenet, amely megmutatja reakciójukat, undorukat, félelmüket... Tán még ki is nevetnek, vagy visszaküldenek oda, ahonnan érkeztem. Nem mintha tudnék bármerre is menni. Mindenki, akit valaha ismertem, egy szempillantás alatt vált élőből porrá, egyedül hagyva engem félig süketen, összetörve. A halál elkerült, nem szorított át karjaival, ám elvett tőlem mindent, amit valaha is birtokolhattam. Anya, apa, Cassie, Lydia, még Emmett is már csak fájdalmas emlékképek, melyek álmomban kísértenek.
Mrs. Foster egy lépcsőhöz vezet, mely a homokos partról indul, s a sziklafal mentén haladt felfelé. Elég furcsának tartom az ötletet, miszerint a semmi közepére feljárót építettek, egy részem viszont örül is neki, hiszen ha másznunk kellene, biztos vagyok benne, hogy előbb inkább belefojtanám magam az óceánba. Égési sérüléseim vannak, ráadásul minden porcikám sajog.
Az idősödő hölgy int, arra vár, hogy előre induljak. Megteszem, amire kér, de egy örökkévalóságnak tűnik, mire felérünk. Tüdőm levegőért sóhajtozik, melyet csak a számon keresztül vagyok képes megadni neki. Mohón fújom azt ki, majd be.
- Nézd ezt a csodát! - Mrs. Foster ilyen fit lenne? Meg se látszik rajta, az a kétszáz lépcsőfok, amin az imént kúsztunk fel.
- Mics... - Kérdésem megfullad csodálatomban, mikor felnézek, és megpillantom a királyi palotát. Legalább háromszor akkora, mint a város, ahol eddig éltem. Mit keresünk mi itt? Ha jól tudom a király elzárta magát látogatói elől. Velünk miért tenne kivételt?
Odabent lenyűgöző látvány fogad. A hatalmas ablakok fénnyel töltik fel a termet, s a két oldalon végigkísérik a falat, míg el nem érnek egy hatalmas ajtóhoz. A díszesre mázolt plafonról óriási, és egyben gyönyörű csillárok lógnak a semmibe, melyeket talán el is érnék, ha picivel magasabbra nőttem volna. Alig találok bútort, s az a kevés is, ami van - egy régi kanapé, gyertyatartók, rajtuk leégett gyertyák, néhány növény, a díszes falon portrék, régi uralkodókról, nemesekről - szétszórva pihen a folyosókon. Az előttem elnyúló hosszú lépcsősort egy tökéletesre tisztított, vörös szőnyeg borítja, előtte két újabb palotaőr áll. Amikor meglátnak, az egyik odasúg valamit egy arra járó cselédlánynak, ki bólint, majd apró, vékonyka lábait kapkodva tűnik el a kanyarban. Ekkor a két egyenruhás előre lép, majd meghajlóan letérdel. Jól begyakorolták, ez látszik, azon, hogy mennyire egyszerre mozdulnak, no meg fegyverüket is pontosan egyforma szögben tartják. Mrs. Fosterre pillantok, ki nagyon élvezheti a pillanatot, amikor megbecsülik. Kedves szemei csillognak, ajkain a mosoly szélesebb, mint maga az arca.
- Csak az érdekel, hová tartunk... - Hazudom, nehogy bolondnak tűnjek. Igazából senki nem nézne őrültnek, hiszen egyáltalán nem normális az, amin keresztül mentem. A háborúnak vége, én mégis úgy érzem számomra csak most kezdődik el a küzdelem. A családom ártatlan volt, akárcsak minden környékünkön élő ember, most mégis mindenki halott...
- Egy olyan helyre, ahol végre biztonságban lehetsz. - Biztonság? Már el is felejtettem milyen is az igazából. Lehet, hogy soha nem is ismertem.
Ekkor a fekete autó hirtelen megáll. A sötétített ablakon keresztül próbálom kivenni miért, vagy hol parkolhattunk le, ám nem járok sikerrel. Mindenhol csak sós vizet és homokot találok.
- Alig várom már, hogy megismerd az új családodat! - Csapja össze a tenyerét Mrs. Foster, majd kikászálódik a kocsiból, nekem azonban se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy kövessem. - Gyere! - Szól rám, aztán elindul egy hatalmas sziklafal felé. Lehet, hogy nem velem vannak gondok. Mit keresünk itt egyáltalán? - Gyere már! - Rikkantja el magát újra, s bár vicces lenne, ha egész nap könyörögne, most valahogy mégsem vagyok humoros hangulatban. Na jó, talán egy kicsit a kíváncsiságomat is felkeltette.
Felegyenesedve, végignézek magamon, s csak ekkor jövök rá mennyire gázul is festek valójában. Szakadt farmernadrágom, hasonló állapotban lévő, fekete pólóm, s kabátom nem megfelelő arra, hogy emberek közé menjek, de főleg arra nem, hogy egy új családnak így mutassanak be. Végigjátszódik előttem egy jelenet, amely megmutatja reakciójukat, undorukat, félelmüket... Tán még ki is nevetnek, vagy visszaküldenek oda, ahonnan érkeztem. Nem mintha tudnék bármerre is menni. Mindenki, akit valaha ismertem, egy szempillantás alatt vált élőből porrá, egyedül hagyva engem félig süketen, összetörve. A halál elkerült, nem szorított át karjaival, ám elvett tőlem mindent, amit valaha is birtokolhattam. Anya, apa, Cassie, Lydia, még Emmett is már csak fájdalmas emlékképek, melyek álmomban kísértenek.
Mrs. Foster egy lépcsőhöz vezet, mely a homokos partról indul, s a sziklafal mentén haladt felfelé. Elég furcsának tartom az ötletet, miszerint a semmi közepére feljárót építettek, egy részem viszont örül is neki, hiszen ha másznunk kellene, biztos vagyok benne, hogy előbb inkább belefojtanám magam az óceánba. Égési sérüléseim vannak, ráadásul minden porcikám sajog.
Az idősödő hölgy int, arra vár, hogy előre induljak. Megteszem, amire kér, de egy örökkévalóságnak tűnik, mire felérünk. Tüdőm levegőért sóhajtozik, melyet csak a számon keresztül vagyok képes megadni neki. Mohón fújom azt ki, majd be.
- Nézd ezt a csodát! - Mrs. Foster ilyen fit lenne? Meg se látszik rajta, az a kétszáz lépcsőfok, amin az imént kúsztunk fel.
- Mics... - Kérdésem megfullad csodálatomban, mikor felnézek, és megpillantom a királyi palotát. Legalább háromszor akkora, mint a város, ahol eddig éltem. Mit keresünk mi itt? Ha jól tudom a király elzárta magát látogatói elől. Velünk miért tenne kivételt?
Újra eszembe jutnak a ruháim. Nem, így nem mehetek be! Közérzetem a mínusz végtelent csapkodja, miközben belépünk az őrökkel védett kapun. Tudják, hogy jövünk, ettől függetlenül nem tartják veszélyesnek, hogy még csak le sem azonosítanak? Szétcsúszott lófarkamról lehúzom a hajgumit, így hajam szőke, kócos, füstszagú fátyolként hull vállamra, mely talán egy kicsit összeszedettebb hatást kelt.
Odabent lenyűgöző látvány fogad. A hatalmas ablakok fénnyel töltik fel a termet, s a két oldalon végigkísérik a falat, míg el nem érnek egy hatalmas ajtóhoz. A díszesre mázolt plafonról óriási, és egyben gyönyörű csillárok lógnak a semmibe, melyeket talán el is érnék, ha picivel magasabbra nőttem volna. Alig találok bútort, s az a kevés is, ami van - egy régi kanapé, gyertyatartók, rajtuk leégett gyertyák, néhány növény, a díszes falon portrék, régi uralkodókról, nemesekről - szétszórva pihen a folyosókon. Az előttem elnyúló hosszú lépcsősort egy tökéletesre tisztított, vörös szőnyeg borítja, előtte két újabb palotaőr áll. Amikor meglátnak, az egyik odasúg valamit egy arra járó cselédlánynak, ki bólint, majd apró, vékonyka lábait kapkodva tűnik el a kanyarban. Ekkor a két egyenruhás előre lép, majd meghajlóan letérdel. Jól begyakorolták, ez látszik, azon, hogy mennyire egyszerre mozdulnak, no meg fegyverüket is pontosan egyforma szögben tartják. Mrs. Fosterre pillantok, ki nagyon élvezheti a pillanatot, amikor megbecsülik. Kedves szemei csillognak, ajkain a mosoly szélesebb, mint maga az arca.
A lépcső tetején egy sárga ruha jelenik meg, a földig ér, ujjai hosszúak, csipkéből állnak össze. Tulajdonosának haja karamell színű, magas, sminkje természetes, mégis elegáns. A hölgy kecsesen lép, vékony kezét végighúzva a spirálokkal díszített korláton. Az őrök most előtte tisztelegnek, s mikor Mrs. Fosters térdre ereszkedik, én is így teszek.
- Tarante Astaeswen?
- Személyesen, felség.
- Felállnál? - Furcsállva a helyzetet, körülpillantok, majd engedelmeskedem. - Isten hozott a palotában. Dalma, kérem mutassa meg neki a szobáját. Alcott már nagyon várja. - Ugyanaz a szobalány int, hogy kövessem, amelyik az előbb elszaladt a királynőért. Aranyos arcát egyenruhája csak jobban kiemeli.
A harmadik emeletre vezet, ahol keringünk párat a folyosók labirintusában, majd megállunk egy óriási ajtó előtt. Mikor az kinyílik szívem összeszorul. A látvány, amely elém tárul varázslattal tölt el, olyan, mintha egyetlen helységbe öntötték volna, az összes csodát. Hatalmas ablakok, hátsó kertre néző erkély, mintás falak, egy díszes ágy, ami akkora, hogy hat elefánt is kényelmesen elférne rajta. A gyönyörű kandalló már csak hab a tortán. Álmodnék talán? Eddig fel sem fogtam igazán, hogy tényleg itt vagyunk, és még a királynővel is találkoztam.
- A lakosztálya Miss Tarante.
- Szólítson csak Tatenek.
- Értettem Miss Tate. - Elmosolyodom. Dalma pukedlizve távozik, én pedig a szobában maradok magányosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése