Rettenetesen égett a lábam, mégis mosollyal, esetleg
komoly arccal pördültem ki a színpadra. Ahogyan épp a szerep diktálta. Fekete
tüllruhám gyöngyei ragyogtak a fényben, a színház összes vendége csodával a
szemében bámulta a piruettező hattyúkat. Bennünk gyönyörködtek, meg a táncban,
amely egyszerre illett a mesébe, elrepített mindenkit egy varázslatos világba,
de amint ezekből kiléptünk, a valóság szinte teljes erőből lecsapott. Ezt
persze mások nem láthatták, nem lehettél megtörve. Ez a tánc a kecsességéről,
szépségéről volt híres, nem a torzarcú szenvedésről. Ez a tánc volt az oka
minden fájdalmamnak, küzdelmemnek, az indok, hogy éjszakákon át gyakoroljak,
mégsem cserélném el a munkámat semmiért. Szerettem az érzést, ahogy a közönség
némán vár, a csend szinte simogatja a levegőt, pedig mind tudjuk, hogy végül a
taps vihara úgyis elkergeti majd. Előadás közben nem hallottam a zenét, a
külvilág teljesen lehalkult, minden gondolatommal a következő mozdulatra
fókuszáltam.
Két fordulat közt azonban mély levegőt vettem. Arra
a tizedmásodpercre újra kopogott a fa, ahogy a gerendához ért, a hegedűk
szorgosan daloltak, a tüdőm sóhajjal telt meg. Aztán ismét csend lett. Én is
visszatartottam a lélegzetemet. Az előadás a végéhez közeledett.
A következő jelenet a páros táncról szólt, így hát
visszavonultam. A vörös függöny mögött igazítottam egyet cipőimen, majd
készenlétben vártam. Magas férfiak léptek ki a sötétből, megragadták
partnerüket, akik kecsesen szállhattak a levegőben. Sokszor láttam már, mégis
lenyűgözött a látvány. Újra meg újra. A vékony karok szinte szárnyakká váltak,
a fehérruhás testek hada madárrá formálódott. Az életre kelt kép felperzselte a
színpadot szenvedélyességével. Kábult balerinák tértek vissza a földre, úgy járkáltak,
mintha valóban máshonnan érkeztek volna. Tökéletesen végezték el feladataikat,
ahogyan a duók összehangoltan lebbentek át az egyik oldalról a másikra, ezután
ismételten a fellegekbe röppenve, elengedve az erős kezeket, háromszázhatvan
fokot tettek meg.
Egy kislány hangosan ámuldozott a tömegben. Nem
láthattam, hallottam azonban, ahogyan arról áradozik, hogy egy nap ő is ilyen
bámulatos lesz, mint a lányok a színpadon. - Én leszek a fekete hattyú!
– ujjongott hangosan. Hittem neki. Biztos voltam benne, hogy keményen fog
dolgozni. Először megtanul egyenesen állni a lábujjaihoz rejtett fán, majd a
lágy karmozdulatokkal fog ügyetlenkedni. Bátran csúszik le spárgába, amelyet
később egyből meg is bán, végül pedig piruettezik. Nem éppen helyesen, de
büszkén, alázat nélkül, boldogan. Néhány év múlva kezdi csak el komolyan,
miután bajnok lesz egy versenyen. Szigorú diétát fejleszt ki, már nem csak
nappal edz, meg sem áll a csúcsig. Húsz évesen talán bekerül egy társulatba, az
első előadását katasztrófaként éli át. Azután hibázik a második darab
premierjén is. A következő alkalomnál feladja, a műsor végén eldobja a jelmezét
s szomorúan távozik a színházból. Két hónapig nem is néz vissza, mégis ráébred,
hogy nem élhet teljes életet balett nélkül, ma pedig itt áll, hogy fekete
hattyúként tündököljön, akárcsak én. Én vagyok az a kislány. Én leszek a
fekete hattyú.
Úgy táncolok, mintha az utolsó lenne, ahogy ez a
nagy, csodás, fehér állat is énekel, mielőtt végleg elaludna. Elfelejti a
korábbi kudarcokat, nem aggódik a jövő miatt. Minden, ami számít ott van vele,
még keresgélnie sem kell. Pontosan ez történik velem is tánc közben, ahogy a
világ megszűnik, nem létezik a leánykán kívül senki más. Még a benne keringő
érzelmek sem vehetik át az irányítást. Hisz most ő a fekete hattyú és ragyogni
akar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése