Hey, sweeties!
Hát itt térek vissza az élők sorába. Bevallom, random választottam egy befejezetlen novellát, de a napokban valahogy újra Pierre-re bukkantam, így ezt választottam. Ez a novella mindig kedves volt a számomra, hát eljött az ideje, hogy befejezzem.
Remélem tetszik, enjoy!
XxX Elly
Pierre Niney révbe ért.
Cannes, Yves Saint Laurent, Hollywood. Minden, amit egy 26 éves fiatal színész akarhat Európa szívében.
Alice Cole a lehető legmesszebb van attól, hogy az életét akárcsak megfelelőnek nevezhesse.
Az egyetemről kibukott, limonádé szerelmes történetekből tartja fenn magát, melyeket ő is utál, a negyvenes, egyedülálló nők viszont annál jobban istenítik. Úgy érzi, a karrierje már a kezdetén befuccsolt, és arra van kárhoztatva, hogy senkiként élje le az életét. Kedvtelésből a fanfiction világába menekül, ahonnan nehezebb szabadulni, mint ahogy azt képzelhetné az ember. Kettejük története ez a novella.
***
- Ide nézz! - vigyorogva lobogtatta meg előttem a kis piros könyvet, amit frissen szerzett be az újságostól.
- Igazán sajnálom, hogy pénzt pazaroltál erre a pomádéra - forgattam a szemeim, és újra a klaviatúrának szenteltem minden figyelmem.
- De hisz ez a te történeted... - értetlenkedett Bia, a legjobb barátnőm. Élvezettel lapozott bele a könyvbe. 124 oldal tömény romantika. Ő odavan érte, én legszívesebben felakasztanám magam, hogy ezekből kell megélnem.
- Nem az enyém. Johanna Sparks tollából érkezett.
- Ne hülyéskedj! Tudjuk, hogy te vagy az - forgatta meg a szemeit.
- Bár ne tudnánk - sóhajtottam keserűen és egy új, romantikától csöpögő mondatot gépeltem be.
- De hiszen ezek a történetek jók!
- "Jane ekkor jött rá, hogy szerelmes ebbe a férfiba. John erős karjai között, melyek óvon fonták körül, végre megértette, mi is a sorsa. Szeretni egy embert, szeretni ezt az embert; bármi áron" - cinikusan olvastam fel az utoljára leírt mondatot. - Ez borzasztó, és csak még szörnyűbbé teszi a tény, hogy ez kell az embereknek, csak még rosszabb. Ez a limonádé, ez a semmi, ez az olcsó trükk, ami annak az illúzióját kelti, hogy bárki lehet boldog. Ez nem igaz. Nézz csak rám, nem vagyok más, csak egy csődtömeg, aki kihasználja az emberek kétségbeesését, kibukott az egyetemről, és abból él, hogy mások boldogságának illúzióját kelti. Ennél nem igazán tudok elképzelni ocsmányabb életet. Ez vagyok én.
- Ez nem igaz. Jó író vagy, és csak azért nem jársz egyetemre, mert utáltad az építészetet.
*
Már nem fáradok azzal, hogy bevigyem a kéziratokat a kiadóhoz.
Egyszerűen bedobom a postaládába, félúton a kínai és a lakásom között. Az étterem szinte már-már a második otthonom. Minden második nap oda járok, kicsi illatos csirkéért kis adag krumplival. Leülök az ablak mellé, és órákig gépelek. Az első két órában az éppen aktuális romantikus történetet, a harmadikban és a negyedikben a regényt, amelyikről azt hiszem, elhozza majd az igazi elismerést, és végül egy órát szentelek a titkos perverziómnak, az egyszerűen csak "Fanfiction"-nek keresztelt blogomnak, melynek főszereplője Franciaország új csillaga; Pierre Niney. Bevallom, csak akkor ismertem meg, mikor beültem a "20 ans d'écart" premierjére, amit csak azért néztem meg, hogy ihletet merítsek a borzalmakhoz, melyekhez nap mint nap az álnevem adom. Megtetszett. Rengeteg hasonló kitalált történetet olvastam a One Direction, Benedict Cumberbatch, vagy éppen Evan Peters szereplésével. Vannak köztük egész ígéretes sztorik, amik egyetlen hátulütője, hogy az adott híresség főszereplésével operál. A világhálón ez elmegy, de néhány blogger komolyan a fejébe vette, hogy író lesz. Ezekkel a történetekkel nem lehet. El sem tudom képzelni azokat a csillagászati összegeket, amiket csak ezeknek a hírességeknek a neve jelent. Szerencsétlen flótások... Nem mondom, hogy rossz úton járnak, csak éppen nem a jó végén égetik a gyertyát. Nem lehet mindenki a nő, aki a Twilight szado-fiction sikerével valahol éppen nyaral. Ez nem sikerülhet mindenkinek.
Tudom, hogy nekem sem fog. Ettől függetlenül jólesik elveszni egy világban, ahol megtörténhet, hogy összefutunk Pierre-rel, és csodálatos, szenvedélyes viszonyba kezdünk, azok után, hogy véletlenül találkoztunk.
- Elnézést, szabad? Minden hely foglalt - valahonnan messziről, derengve ütötte meg a hang a fülem, áttörve a billentyűzet kattogásán.
- Csak tessék - intettem, fel sem nézve.
- Köszönöm - nyikordult a szék, valaki helyet foglalt velem szemben. Friss, fűszeres kacsa illata csapta meg az orrom, kesernyés férfiparfümmel vegyítve. Undorítóan hangzik, de egyáltalán nem volt az.
- Ideadná a szalvétát?
- Hogyne - nem néztem fel, csak felé toltam az adagolót, és újabb párbeszédet adtam az általam elképzelt, persze tökéletes Pierre Niney szájába. "Pedig már nincs is ebédidő..." - hangzott Niney szájából a mondat, mikor letelepedett a főhősnőm elé a zsúfolt kávézóban.
- Pedig már nincs is ebédidő... - sóhajtott az ismeretlen előttem. Hümmögtem, de nem törődtem vele. "Gyakran jár ide? Mindig ennyien vannak?" - próbált beszédbe elegyedni Pierre Charlotte-al, a szereplőmmel.
- Gyakran jár ide? Mindig ennyien vannak?
- Majd minden nap. Általában tele van, ez a törzsasztalom - válaszoltam foghegyről. "Egy kávézóban is lehet az embernek törzsasztala?" - Niney viccesre vette a történet harmadik fejezetében. Szerette volna, ha a lány válaszol.
- Komolyan? Nem is tudtam, hogy egy kínaiban is lehet az embernek törzsasztala.
- Hát ez már csak így megy Párizsban - vállat vontam, de továbbra sem néztem rá. Gyakorlatilag hangosan olvastam fel Charlotte válaszát, aki szintén nem törődött Niney-vel. "Sosem jártam még erre."
- Sosem jártam erre, csak éhes vagyok. Egy kínaival csak nem lőhetek mellé.
- Egy kínai sem egyforma. Itt látja, hogyan és miből készül az étel. A legtöbb helyen inkább nem is akarom tudni, mi az, amit eszem - sóhajtva válaszoltam. Nem volt kedvem csevegni. Teljesen kiszakít a világból, amibe beburkoltam magam. Már abban sem vagyok biztos, mit mondott Niney, és mit az ismeretlen férfi, aki előttem ül. Lehet, hogy már nincs is itt, ijedten iszkolt el, amikor elkezdtem magamban beszélni.
Egy ideig csendben ültünk, csak a laptopom hűtője süvített, a gombok csilingeltek, az evőeszközök csörömpöltek. Átadtam magam a történetnek, ahogy a két fiatal egymásra talál, egymás szavába vágva mesélnek az életükről, az idő pedig olyan távoli tájakon pereg, hogy ha akarnák se vehetnék észre. Sodródnak az árral, és titkon imákat suttognak, hogy ezek a pillanatok soha ne múljanak el. Üljenek örökké egymással szemben, a hibáikkal, a tökéletességükkel, a vágyaikkal, terveiket, és az egymáshoz való vonzalmukat az asztal közepére dobva. Teljesen elvesztem a képzelt világban, ahol végre olyasvalakiről írhattam, akit kedvelek.
Egy ideje tökélyre fejlesztettem az egyetlen különleges képességem; az egyik kezemmel pálcikával lapátolom az arcomba az ételt, míg fél kézzel gépelek, mint a mérgezett egér. A testem most unta meg a mutatványt, ugyanis a következő pillanatban mindkét kezembe éles fájdalom hasított. A pálcikák hangos csattanással értek földet, a másik kezem erőtlenül a billentyűkre hanyatlott. Nem tudtam mozdulni. Tehetetlenül néztem a képernyőt, ahol hála a görcsnek, valami érthetetlen katyvasz íródott a kezem alatt.
- Jól érzed magad? - kérdezte az ebédlőtársam.
- Azt hiszem, mind a két kezem görcsbe állt... - még mindig tehetetlenül bámultam a kezeimre. Cserben hagytak az eszközeim, amik a megélhetésemet szolgálják, és nem mellesleg a szórakozásomat is. Csikordult a szemben lévő szék lába, a következő pillanatban pedig két puha kéz fogta meg az enyéimet. Az első könnycseppek az idegen kezére potyogtak. Ott, abban a pillanatban elkapott a páni félelem, mint Süskind főhősét. Én nem a galambtól rettegtem, én attól tojtam be, hogy többé nem mozdul a kezem. Beszartam, hogy úgy élem le az életem, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerül felvennem a villát, majd magnóra mondom fel a béna történeteimet, és fizetni fogok egy gépírónőnek, hogy legépelje azokat a szarokat.
- Egyáltalán nem tudod megmozdítani?
- Azt hiszem, csak könyéktől lefelé. Fogalmam sincs, mit csináljak! - hisztérikusan fújtattam, és végre felnéztem a segítőmre. - Azt hiszem, pánikrohamom is van...
- Beviszlek az ügyeletre! Fél órája csak verted a klaviatúrát, és te jöttél előbb, szerintem már előttem is ezt csináltad.
- Nem akarok kórházba menni - erőtlenül ráztam a fejem, de nem voltam biztos benne, hogy nem akarom. Ez csak görcs.. A lábam már számtalanszor begörcsölt, és tudom, hogy csak ellent kell tartani. De mivel nem tudtam hova nyújtani a kezeimet, csak hagytam, hogy a fájdalom átjárjon. A pánikroham viszont nem játék. Lehetetlen dolgokat képzelek; például, hogy Pierre Niney, a történetem főhőse, Franciaország ünnepelt csillaga a kezeimet masszírozza a hüvelykujjaival.
- Honnan veszed, hogy rohamod van? Volt már? - féltőn csengett a hangja, bizonyára berezelt, hogy a szembe szomszédja éppen a lelkét készül kilehelni egy kis zsibbadástól.
- Nem, még soha - határozottan ráztam meg a fejem, és újra megkockáztattam, hogy ránézzek. Még mindig Pierre Niney.
- Akkor nem is biztos, hogy rohamod van! Csak megijedtél. Gyere, induljunk, a kórházban segítenek! - a hónom alá nyúlt, és nemes egyszerűséggel felhúzott a székről. - Egy kicsit próbáld magad tartani, oké? Összepakolom a cuccaid, addig... Csak állj itt - kedves volt, hogy így törődött velem.
Némán figyeltem, hogy a laptopom a táskájába süllyeszti, hogy a vállára teszi mindkét táskám, és hogy a tárcáját a zsebébe süllyesztette. A telefonját nyomkodta egy ideig, aztán a tárcája mellé tette, és szó szerint kirángatott az étteremből.
- Hívtam taxit, pár perc, és itt van. Jól vagy?
- Azt hiszem...
- Még be sem mutatkoztam... Pierre - a jobbját nyújtotta, aztán kapcsolt, és inkább csak sután intett.
- Alice - szerettem volna én is inteni, de fel sem tudtam emelni a kezeimet. Ennek ellenére megkönnyebbültem. Tényleg akkora mákom volt, hogy Niney-vel sodort össze a szél. Tehát a pánikroham kizárva.
- Alice. Szép neved van. Csak még egy kicsit tarts ki, amúgy is harcost jelent a neved! Menni fog! - kisfiúsan mosolygott rám, és megint kézen fogott. Amíg a taxira vártunk, a kezeimet masszírozta.
Alig öt percet vártunk, aztán már a taxiban száguldottunk a legközelebbi kórház felé, ahol ügyeletet is tartanak. A recepción bediktáltam az adataimat, aztán egy végtelen hosszú folyosóra ültettek. Valamilyen különös oknál fogva Pierre azt gondolta, hogy ha a kezeimet simogatja,majd elmúlik a feszítő fájdalom. Nem volt igaza, ennek ellenére a legkevésbé azzal foglalkoztam, hogy éppenséggel minden izom pattanásig feszül a karjaimban. Sokkal inkább voltam elfoglalva a ténnyel, hogy lelépett a vászonról Balthazar, és egy gyógyszerszagú folyosón csücsül velem. Felnevettem.
- Mi az? - kérdezte hirtelen Pierre.
- Mennyi esélyem volt rá, hogy miközben arról írok, hogy a főhősnőm fejét éppen elcsavarja a világ legédesebb férfija, előttem ül a valóságban - újra felnevettem, Pierre szégyenlősen mosolygott mellettem.
- Alice Cole? - monoton, életunt női alt ütötte meg a fülünk, megszakítva az idilli pillanatot.
- Ez te vagy.
- Bejönnél velem?
- Persze!
Hát így történt, hogy egy napot Pierre Niney társaságában töltöttem.
Persze, az eset után mindent gondosan megírtam a blogon is, hogy emlékezhessek arra a szürreális élményre, hogy Franciaország egyik legújabb csillagával töltöttem fél napot a sürgősségin, míg a kezem T-Rex pózban várta a csodát, az arcomon takony és könnyfoltok éktelenkedtek, aminek nagy részét Pierre pólójába töröltem. Hősiesen ült velem végig minden vizsgálatot, és a gyógyszerek behatási idejét is végigvárta, hogy biztos legyen az épségemben. Alkonyodott, mikor kiléptünk a kórház kapuján. Mielőtt leintett volna egy taxit, ragaszkodott hozzá, hogy megadja a számát, hogy elalvás előtt és másnap még küldjek egy üzenetet, hogy minden rendben a kezeimmel. Ellenkezni akartam, és idétlenül lengettem meg a bepólyált kezeimet a szeme előtt, hogy ez azért nem lesz olyan egyszerű, de addig akadékoskodott, míg ő be nem pötyögte a számokat, majd közölte, hogy van hangüzenet is a világon. Mielőtt még kettőt pislogtam, leintett nekem egy taxit, betuszkolt, és bemondta a címem, amit nyilván a kórlapomról olvasott le.
Otthon, még mindig kótyagos fejjel baktattam fel a harmadik emeleti lakásomba, ahol szokás szerint nem várt senki, csak az ékszerteknősöm; Tao. Kivételesen hagytam, hogy kitornázza magát az akváriumból, és hozzám battyogjon. A kanapéra vetődtem, úgy ahogy voltam. Kabátban és cipőben. Taot egy díszpárnára tettem magam mellé, és együtt bámultunk a semmibe. Ő éhes volt, én még sokkos állapotban voltam, de annyit mindketten leszűrtünk a helyzetből, hogy ez nem mindennapi. Tao sosem jöhet fel a kanapéra, amitől megszeppent, és az összes mozgása a pislogásra korlátozódott, alkalmanként megengedett magának egy néma nyámmogást, hogy biztosítson az éhségét illetően. Én szintén csak pislogtam, és tudomást sem vettem a világról, hiszen alig három órája még Pierre Niney karjaiban bőgtem, és azon keseregtem, hogy most már soha többet nem ehetek pálcikával. Bőven elhagyta a mutató az éjfélt, mikor észbe kaptam, hála a teknősnek; leevickélt a párnáról, az ölembe tornázta magát, és beleharapott a kisujjamba. Ijedten rezzentem össze, aztán végre újraindult a rendszer, és képes voltam elvégezni a teendőimet. Miközben Taot vacsoráztattam, lőttem egy képet, amit elküldtem Pierre-nek, dokumentálva a testi épségemet. Szinte azonnal válaszolt. A rövid üzenet szerint örült, hogy jól vagyok, és bejött neki a teknősöm.
Miután az éjszaka nagy részét forgolódással, és lehetetlen helyzetek képzelgésével töltöttem, úgy láttam a legjobbnak, ha kihagyom a reggeli jelentést Pierre irányában. Nyilván elfoglalt, és nem kívánja a háta közepére sem az újabb teknősös képem, ha pedig mégis érdekli, majd rákérdez a dologra, hiszen neki is vannak ujjai, és ismeri az ABC-t, a napirendjét meg nálam ezerszer jobban.
Délben visszaültem a szokásos helyemre a kínai étteremben, és egy újabb fejezet formájában leírtam mindent, ami előző nap történt.
Pierre azóta sem keresett.
Tudom, hogy nekem sem fog. Ettől függetlenül jólesik elveszni egy világban, ahol megtörténhet, hogy összefutunk Pierre-rel, és csodálatos, szenvedélyes viszonyba kezdünk, azok után, hogy véletlenül találkoztunk.
- Elnézést, szabad? Minden hely foglalt - valahonnan messziről, derengve ütötte meg a hang a fülem, áttörve a billentyűzet kattogásán.- Csak tessék - intettem, fel sem nézve.
- Köszönöm - nyikordult a szék, valaki helyet foglalt velem szemben. Friss, fűszeres kacsa illata csapta meg az orrom, kesernyés férfiparfümmel vegyítve. Undorítóan hangzik, de egyáltalán nem volt az.
- Ideadná a szalvétát?
- Hogyne - nem néztem fel, csak felé toltam az adagolót, és újabb párbeszédet adtam az általam elképzelt, persze tökéletes Pierre Niney szájába. "Pedig már nincs is ebédidő..." - hangzott Niney szájából a mondat, mikor letelepedett a főhősnőm elé a zsúfolt kávézóban.
- Pedig már nincs is ebédidő... - sóhajtott az ismeretlen előttem. Hümmögtem, de nem törődtem vele. "Gyakran jár ide? Mindig ennyien vannak?" - próbált beszédbe elegyedni Pierre Charlotte-al, a szereplőmmel.
- Gyakran jár ide? Mindig ennyien vannak?
- Majd minden nap. Általában tele van, ez a törzsasztalom - válaszoltam foghegyről. "Egy kávézóban is lehet az embernek törzsasztala?" - Niney viccesre vette a történet harmadik fejezetében. Szerette volna, ha a lány válaszol.
- Komolyan? Nem is tudtam, hogy egy kínaiban is lehet az embernek törzsasztala.
- Hát ez már csak így megy Párizsban - vállat vontam, de továbbra sem néztem rá. Gyakorlatilag hangosan olvastam fel Charlotte válaszát, aki szintén nem törődött Niney-vel. "Sosem jártam még erre."
- Sosem jártam erre, csak éhes vagyok. Egy kínaival csak nem lőhetek mellé.
- Egy kínai sem egyforma. Itt látja, hogyan és miből készül az étel. A legtöbb helyen inkább nem is akarom tudni, mi az, amit eszem - sóhajtva válaszoltam. Nem volt kedvem csevegni. Teljesen kiszakít a világból, amibe beburkoltam magam. Már abban sem vagyok biztos, mit mondott Niney, és mit az ismeretlen férfi, aki előttem ül. Lehet, hogy már nincs is itt, ijedten iszkolt el, amikor elkezdtem magamban beszélni.
Egy ideig csendben ültünk, csak a laptopom hűtője süvített, a gombok csilingeltek, az evőeszközök csörömpöltek. Átadtam magam a történetnek, ahogy a két fiatal egymásra talál, egymás szavába vágva mesélnek az életükről, az idő pedig olyan távoli tájakon pereg, hogy ha akarnák se vehetnék észre. Sodródnak az árral, és titkon imákat suttognak, hogy ezek a pillanatok soha ne múljanak el. Üljenek örökké egymással szemben, a hibáikkal, a tökéletességükkel, a vágyaikkal, terveiket, és az egymáshoz való vonzalmukat az asztal közepére dobva. Teljesen elvesztem a képzelt világban, ahol végre olyasvalakiről írhattam, akit kedvelek.
Egy ideje tökélyre fejlesztettem az egyetlen különleges képességem; az egyik kezemmel pálcikával lapátolom az arcomba az ételt, míg fél kézzel gépelek, mint a mérgezett egér. A testem most unta meg a mutatványt, ugyanis a következő pillanatban mindkét kezembe éles fájdalom hasított. A pálcikák hangos csattanással értek földet, a másik kezem erőtlenül a billentyűkre hanyatlott. Nem tudtam mozdulni. Tehetetlenül néztem a képernyőt, ahol hála a görcsnek, valami érthetetlen katyvasz íródott a kezem alatt.
- Jól érzed magad? - kérdezte az ebédlőtársam.
- Azt hiszem, mind a két kezem görcsbe állt... - még mindig tehetetlenül bámultam a kezeimre. Cserben hagytak az eszközeim, amik a megélhetésemet szolgálják, és nem mellesleg a szórakozásomat is. Csikordult a szemben lévő szék lába, a következő pillanatban pedig két puha kéz fogta meg az enyéimet. Az első könnycseppek az idegen kezére potyogtak. Ott, abban a pillanatban elkapott a páni félelem, mint Süskind főhősét. Én nem a galambtól rettegtem, én attól tojtam be, hogy többé nem mozdul a kezem. Beszartam, hogy úgy élem le az életem, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerül felvennem a villát, majd magnóra mondom fel a béna történeteimet, és fizetni fogok egy gépírónőnek, hogy legépelje azokat a szarokat.
- Egyáltalán nem tudod megmozdítani?
- Azt hiszem, csak könyéktől lefelé. Fogalmam sincs, mit csináljak! - hisztérikusan fújtattam, és végre felnéztem a segítőmre. - Azt hiszem, pánikrohamom is van...
- Beviszlek az ügyeletre! Fél órája csak verted a klaviatúrát, és te jöttél előbb, szerintem már előttem is ezt csináltad.
- Nem akarok kórházba menni - erőtlenül ráztam a fejem, de nem voltam biztos benne, hogy nem akarom. Ez csak görcs.. A lábam már számtalanszor begörcsölt, és tudom, hogy csak ellent kell tartani. De mivel nem tudtam hova nyújtani a kezeimet, csak hagytam, hogy a fájdalom átjárjon. A pánikroham viszont nem játék. Lehetetlen dolgokat képzelek; például, hogy Pierre Niney, a történetem főhőse, Franciaország ünnepelt csillaga a kezeimet masszírozza a hüvelykujjaival.
- Honnan veszed, hogy rohamod van? Volt már? - féltőn csengett a hangja, bizonyára berezelt, hogy a szembe szomszédja éppen a lelkét készül kilehelni egy kis zsibbadástól.
- Nem, még soha - határozottan ráztam meg a fejem, és újra megkockáztattam, hogy ránézzek. Még mindig Pierre Niney.
- Akkor nem is biztos, hogy rohamod van! Csak megijedtél. Gyere, induljunk, a kórházban segítenek! - a hónom alá nyúlt, és nemes egyszerűséggel felhúzott a székről. - Egy kicsit próbáld magad tartani, oké? Összepakolom a cuccaid, addig... Csak állj itt - kedves volt, hogy így törődött velem.
Némán figyeltem, hogy a laptopom a táskájába süllyeszti, hogy a vállára teszi mindkét táskám, és hogy a tárcáját a zsebébe süllyesztette. A telefonját nyomkodta egy ideig, aztán a tárcája mellé tette, és szó szerint kirángatott az étteremből.
- Hívtam taxit, pár perc, és itt van. Jól vagy?
- Azt hiszem...
- Még be sem mutatkoztam... Pierre - a jobbját nyújtotta, aztán kapcsolt, és inkább csak sután intett.
- Alice - szerettem volna én is inteni, de fel sem tudtam emelni a kezeimet. Ennek ellenére megkönnyebbültem. Tényleg akkora mákom volt, hogy Niney-vel sodort össze a szél. Tehát a pánikroham kizárva.
- Alice. Szép neved van. Csak még egy kicsit tarts ki, amúgy is harcost jelent a neved! Menni fog! - kisfiúsan mosolygott rám, és megint kézen fogott. Amíg a taxira vártunk, a kezeimet masszírozta.
Alig öt percet vártunk, aztán már a taxiban száguldottunk a legközelebbi kórház felé, ahol ügyeletet is tartanak. A recepción bediktáltam az adataimat, aztán egy végtelen hosszú folyosóra ültettek. Valamilyen különös oknál fogva Pierre azt gondolta, hogy ha a kezeimet simogatja,majd elmúlik a feszítő fájdalom. Nem volt igaza, ennek ellenére a legkevésbé azzal foglalkoztam, hogy éppenséggel minden izom pattanásig feszül a karjaimban. Sokkal inkább voltam elfoglalva a ténnyel, hogy lelépett a vászonról Balthazar, és egy gyógyszerszagú folyosón csücsül velem. Felnevettem.
- Mi az? - kérdezte hirtelen Pierre.
- Mennyi esélyem volt rá, hogy miközben arról írok, hogy a főhősnőm fejét éppen elcsavarja a világ legédesebb férfija, előttem ül a valóságban - újra felnevettem, Pierre szégyenlősen mosolygott mellettem.
- Alice Cole? - monoton, életunt női alt ütötte meg a fülünk, megszakítva az idilli pillanatot.
- Ez te vagy.
- Bejönnél velem?
- Persze!
Hát így történt, hogy egy napot Pierre Niney társaságában töltöttem.
Persze, az eset után mindent gondosan megírtam a blogon is, hogy emlékezhessek arra a szürreális élményre, hogy Franciaország egyik legújabb csillagával töltöttem fél napot a sürgősségin, míg a kezem T-Rex pózban várta a csodát, az arcomon takony és könnyfoltok éktelenkedtek, aminek nagy részét Pierre pólójába töröltem. Hősiesen ült velem végig minden vizsgálatot, és a gyógyszerek behatási idejét is végigvárta, hogy biztos legyen az épségemben. Alkonyodott, mikor kiléptünk a kórház kapuján. Mielőtt leintett volna egy taxit, ragaszkodott hozzá, hogy megadja a számát, hogy elalvás előtt és másnap még küldjek egy üzenetet, hogy minden rendben a kezeimmel. Ellenkezni akartam, és idétlenül lengettem meg a bepólyált kezeimet a szeme előtt, hogy ez azért nem lesz olyan egyszerű, de addig akadékoskodott, míg ő be nem pötyögte a számokat, majd közölte, hogy van hangüzenet is a világon. Mielőtt még kettőt pislogtam, leintett nekem egy taxit, betuszkolt, és bemondta a címem, amit nyilván a kórlapomról olvasott le.
Otthon, még mindig kótyagos fejjel baktattam fel a harmadik emeleti lakásomba, ahol szokás szerint nem várt senki, csak az ékszerteknősöm; Tao. Kivételesen hagytam, hogy kitornázza magát az akváriumból, és hozzám battyogjon. A kanapéra vetődtem, úgy ahogy voltam. Kabátban és cipőben. Taot egy díszpárnára tettem magam mellé, és együtt bámultunk a semmibe. Ő éhes volt, én még sokkos állapotban voltam, de annyit mindketten leszűrtünk a helyzetből, hogy ez nem mindennapi. Tao sosem jöhet fel a kanapéra, amitől megszeppent, és az összes mozgása a pislogásra korlátozódott, alkalmanként megengedett magának egy néma nyámmogást, hogy biztosítson az éhségét illetően. Én szintén csak pislogtam, és tudomást sem vettem a világról, hiszen alig három órája még Pierre Niney karjaiban bőgtem, és azon keseregtem, hogy most már soha többet nem ehetek pálcikával. Bőven elhagyta a mutató az éjfélt, mikor észbe kaptam, hála a teknősnek; leevickélt a párnáról, az ölembe tornázta magát, és beleharapott a kisujjamba. Ijedten rezzentem össze, aztán végre újraindult a rendszer, és képes voltam elvégezni a teendőimet. Miközben Taot vacsoráztattam, lőttem egy képet, amit elküldtem Pierre-nek, dokumentálva a testi épségemet. Szinte azonnal válaszolt. A rövid üzenet szerint örült, hogy jól vagyok, és bejött neki a teknősöm.
Miután az éjszaka nagy részét forgolódással, és lehetetlen helyzetek képzelgésével töltöttem, úgy láttam a legjobbnak, ha kihagyom a reggeli jelentést Pierre irányában. Nyilván elfoglalt, és nem kívánja a háta közepére sem az újabb teknősös képem, ha pedig mégis érdekli, majd rákérdez a dologra, hiszen neki is vannak ujjai, és ismeri az ABC-t, a napirendjét meg nálam ezerszer jobban.
Délben visszaültem a szokásos helyemre a kínai étteremben, és egy újabb fejezet formájában leírtam mindent, ami előző nap történt.
Pierre azóta sem keresett.
Életem legkeserűbb pillanata ennek a percnek a vége (mert egyperces :DD). Keserédes, mókás mégis elkeserítően realisztikus. Az utolsó mondat mindent a helyére tesz.
VálaszTörlésÚgy gondoltam, valakinek le kell írnia a valóságot is. :-D
VálaszTörlés